Már tudom. Ha Kanada és rockzene, akkor Black Mountain. Ha Black Mountain, akkor Black Sabbath és Led Zeppelin beindulás, Pink Floyd és Jefferson Airplane lebegés. Az Y generáció kedvéért: Wolfmother, Flaming Lips... de megreszkírozok némi Mars Volta-t is.
Őszintén! A fotók alapján valaki mást várt?
*****
Az év elejei lemezmustrám első alanyai ők.
Hogy a január végén megjelenő " In the future" mennyire katapultálja őket a progrock alaposan felduzzadt elitmezőnybe, kíváncsian várom. Az előjelek mindenesetre kedvezőek. A debüt óta izmos rajongóbázis, és közreműködés a Spiderman 3 soundtrack-jén.
Az első hallgatásra a BKV különösen zaklatott körülményei között került sor. Nem csoda hogy csupa negatívum akadt fenn a szűrőmön. Atyaég, a szinti gyalázatos, a csaj csapnivaló, és ez nem is dob. Műanyaglavór! Blame Canada!
Aztán hazaérek lenyugszom, és a harmadszori hallgatás után megállapítom, hogy bizonyára oltári kommunikációs zavar volt az egész. Benéztem.
Az album remek, a tömegközlekedés tehet az egészről! És különben is öreg - magyarázom magamnak - ezeknek a hippiknek vérükben van a műfaj csínja-bínja, a sejtjeik termelik hallucinogént.
Negyedszerre minden hang a helyére kerül és meglóduló fantáziával azt feltételezzem, a Black Mountain kizárólag valamiféle Woodstock-Vancouver tér-idő alagúton keresztül érkezhetett. A Stormy Highs-ban még ugyanúgy rúgják rád az ajtót mint a Wolfmother, vagy a Datsuns, de a - harmadik - Tyrants a maga nyolc percével már teljes fegyverzetben mutatja őket.
Grúvos témák adnak keretet a váratlan belassulásoknak, a bizarr billentyűsöknek a glam-es díszítéseknek. A kiállásoknál pedig egy Björkbe oltott P. J. Harvey. Vagy tőlem akár Blondie...
Ritkán ugyan, de ott vannak azok az átkozottul jó, metálos tekerések is. Az "Evil Ways"-ben egyenesen Ozzy papa énekhangja idéztetik meg. Az elején egy keleti témát hurkoló, válaszolgatós "Wucan" pedig már most megkapta a pipát az "év számai" listámon.
A tizenhárom (!) perces "Bright light"-hoz még elképzelek egy közepesen véres performace-t, de ezt most a békávé számlájára írom. Az meg az évjáratomból adódik, hogy a csajszi torokeregetős énekéről nem a Jefferson Airplane, hanem a Jim Carrey féle "Somebody To Love" ugrik be. A dobbantás tehát megvolt, a bírák lassan készíthetik a centit. Ha mégsem futnának be, azt kénytelen leszek a menedzsment számlájára írni.
Pláne hogy ebben müfajban a tiltott szerek használata ajánlott, így egy - előre be nem jelentett - doppingteszt sem állhat a siker útjába.
Még a lemezborító is pöpec. Don't blame Canada! (Teljes anyag az Óriási rádióban)
***
Kapcsolódó linkek:
