A Depeche Mode-hoz mindenki viszonyul valahogy. Magyarországon, többnyire pozitívan. Az első rajongóik már a 40-es éveiket tapossák ám töretlenül lelkesek és példamutató módon lemezvásárlók is egyben. Ki ne emlékezne azokra a 80as évek végi lábszagú házibulikra, ahol is fehér sportzokniba ment a lassúzás a levegőben harapni lehetett a tinierotika és a sárga Limara illatát és nem utolsó sorban szólt a Question of Time a Strange Love és az Enjoy the Silence. Egy teljes nemzedék viselt láncos övet, találékonyabbak WC lehúzót. Fémesen csillogó sztárok voltak, ízlésformáló újítók
A DM azóta is-immár 25 éve- jelen van és még mindig domináns tényező bizonyos zenei rétegekben. Itthon már talán az egyetlen olyan zenekarnak számít, aki hétfő délelőtt is megtöltené a Puskást! A 90 -es évek vége felé ugyan kifulladni látszottak--az Ultra és aztán az Exciter kicsit fárasztóra sikerült-- de a 2005-ös Playing the Angel helyreállította a renomét. Na de ha Depeche, akkor Gahan és Gore. Sőt, most leginkább Dave Gahan.
A frontember első szólólemeze a Paper Monsters 2002-ben jelent meg és enyhén szólva nem hallgattuk rongyosra, nekem ha kétszer megvolt. Na nem volt annyira tragikus, de igazából hiányzott belőle a spiritusz, bátortalan szerzői kísérletnek bizonyult. Persze érthető volt Dave bizonytalankodása hiszen a DM-en belül le vannak osztva a szerepek. Martin Gore keményfejű alkotó, aki a legenda szerint párszor már finoman megmosolyogta az énekes zsengéit.
A Playing the Angel albumon azonban már Gahan szerzőtárssá lépett elő és a pozitív visszajelzések után lendületből nekifutott a Hourglass-nak. Jól tette. Magabiztos testcsellel indul a lemez, a Saw Something alattomosan vibrál,hogy aztán a slágernek álcázott,sötét tónusú Kingdom jól ülhessen és lendületbe hozza a hallgatóságot. A Deeper+Deeper-nél már bebizonyosodik, hogy itt igazi fekete ünnepség lesz, szétsavazott elektronikával, effektezéssel kísérve. A brutálisan dögös, koszos hangzás és az ereje teljében éneklő Gahan a DM legjobb formájára emlékeztet. Lélegzik az egész produkció, nyoma sincs töltelék daloknak. A 21 days különlegesen szaggatott atmoszférája és aztán a Miracles víziószerű érzelmessége után igazi csúcspontként hat a Use You rockos döngölése. Igazi "lássam a kezeket" hangulatú tombolós stadiondal. Nekem az Insoluble megfejthetetlen prüntyögése nem igazán hat, de aztán jön az album egyik legjobb szerzeménye az Endless. A pulzáló önvallomás felfelé gravitáló technikával fűszerezve, igazi "mode-os" csemege. Az elmúlás témakörét körüljáró szövegvilág visszatér és meghatározóvá válik igazolva a lemez címét is. A végén igazi hangorkánként söpör végig a Little Lie szirénázó samplerével, hogy aztán a Down lassú színpadiassággal lezárja az albumot. Érezhetően személyes lemez az Hourglass, megfelelő súlypontokkal, egy sokat tapasztalt zenész professzionális teljesítménye. Létjogosultsága elvitathatatlan, még a komoly életmű tekintetében is. Lehet fogyasztani!
Tracklist: (ÓriásiRádióban is)
1. Saw Something
2. Kingdom
3. Deeper And Deeper
4. 21 Days
5. Miracles
6. Use You
7. Insoluble
8. Endless
9. A Little Lie
10. Down
