Hogy Ian Brown már most életében legenda, ehhez semmi kétség nem fér, hiszen a manchesteri The Stone Roses (TSR) angolszász körökben istenként tisztelt zenekar. A Man. Utd. pl. a "This Is The One"-ra vonul hazai meccsein pályára
(Aki pedig nem tudná: Ian Brown volt a TSR énekese.) A banda "élt" 1984-1996-ig.
Most pedig lehet megkapaszkodni: a 12 év alatt összesen 2 azaz kettő nagylemezük jelent meg. Tessék csak belegondolni: ha a Nox nevű förmedvénynek vagy a műrokker Hooligans zenekarnak nem jelenik meg egy évig cd-je, akkor megy a reggeli tv műsorban a para, hogy „el vagytok tűnve?”
Visszatérve a Roses-hoz:
Nem véletlen, hogy a nagy kedvenc az Oasis is kb őket tartja példaképnek… természetesen Ian Brown-nal az élen. Közös munkák, besegítés, vokálozás egymás lemezeibe… és utalások természetesen az Oasis részéről korábbi Stone Roses dalokra, avagy azok részleteire.(pl.:The Stone Roses: Sally Cinnamon => Oasis: Don't look back in Anger-ben:... "And so Sally can wait, she knows it's too late as we're walking on by.."
Ahogy a Gallagher fivérek, úgy Ian Brown sem az úriembrek mintaképe… beceneve a sokat mondó: KING MONKEY.
Bulvárosan jegyzem meg: Elég sokat ült már kisebb nagyobb „csínytevésekért”…kis kedvencem, annak a 4 hónapos elzárásnak a története amikor is egy repülőjáraton megfenyegetett egy légi kísérőt, hogy a műanyag evőeszközzel szabdalja össze, ha nem viselkedik kedvesebben… nyilván benne volt már pár LAGER.
Félretéve a blikkeskedést: a TSR utáni életmű csakis azt bizonyítja, nem kell menő ősbritpop csapatban nyomni ahhoz, hogy nagyszerű dalokat lehessen írni és azokat előadni a maga érceses-vékony hangján.
Az életmű 5 nagylemezt, 1 best of-ot és számtalan kislemezt jegyez.
Természetesen érdemes a Best of-al kezdeni az amolyan keresztmetszet valóban… (kis rádióban itt jobbra meghallgatható) pontosan az, aminek készült. Ha pedig a fejlődés útját keressük, akkor szerezzük be a vadonatúj anyagot, ami annyira friss, hogy csak 2 hete jelent meg. Igazi monumentális alkotás, rengeteg nagyzenekari betéttel, amitől kicsit olyan érzésem van a hallgatás közben, mintha a royal philharmonic orchestra folyamatosan ott asszisztálna a háttérben… ettől pedig, de ez legyen a legnagyobb hibája az albumnak, kicsit egyformák lettek a nóták.
A szövegek a korábbiakhoz képest erősen politikus hangot ütnek meg, legyen szó Afganisztánról, Irakban szolgáló angol katonákról, utcakölykökről… éhezésről…stb.
Húzós anyag, olyan közreműködőkkel, mint a the Smith-ből és/vagy a Happy Mondays-ből ismert basszer Paul Ryder (igen igen az énekes Shaun tesója), valamint Paul Cook és Steve Jones a Sex Pistols-ból. Tervben volt még a Paul McCartney is, mint basszusos, de bokros teendőire hivatkozva nem jött össze a közös zenélés.
Aki pedig vokálon besegít, nem más, mint Sinead O'Connor… akinek hangja nagyszerű választás volt az elsőként kimásolt dalhoz. (illegal attack) Fantasztikus duett kerekedett ki belőle.
A cd, egyébként ma pontosan 4 szer hallgattam meg, plusz egyszer a Best of-ot…és egyre jobb… próbáljátok ki. Lehet kezdeni mondjuk a Me and You Forever-el...
És aki szerez nekem egy ilyen csukát az kap egy pirospontot!
