Mer' az hagyján, hogy én már évek óta fényezem az eszcájgot, meg hogy per pillanat illusztris vendégként haknizzák végig a létező összes Tonight Show-t, de egy csomó magyarországi fórumon már külön írást szentelnek, ennek az „ismeretlen” Texas-i zenekarnak. Pontosabban az új lemeznek.

Pedig a Transference, már az intró-szerű Before destruction-tól a nyersességével tüntet. A klasszikus indie-rock vonalon mozgó Is Love Forever nemkülönben.                                                Különösen a pazarul sikerült Ga Ga Ga Ga Ga fényében tűnik bizarr ötletnek üres cilinderrel, feltűrt ingujjban bűvészkedni. A Spoon-féle monotonitás persze most sincs híján az ügyesen becsempészett trükköknek, a véletlenszerűnek tűnő, csak pillanatokra beúszó gitárgerjedéseknek és a visszhangos, éteri vokálok, kontra soul-os benyögéseknek.

Viszont az album kb. egyharmada elnyújtott jammelésekből, félkész dalokból, ötletfoszlányokból áll. Ráadásul a próbateremszag olyan penetráns, hogy már-már koncepciónak is tűnhet.                   Akár így, akár úgy, de ha azt mondom, hogy a dög most többnyire bennük maradt (mert bennük maradt), annak ellentmond a bulizós, klimpírozós, spoken Word-ös Written in Reverse, a „Kiviszem a lavórt” ritmikájára felhúzott Got Nuffin, vagy a Prince-féle Sing O’ The Times ”kifehérített” verziója, a Nobody Gets Me But You.

Pechjükre, meg az őket frissen megismerők pechjére, az őket megillető hájp pont akkor ér csúcsra, amikor az évek óta tartó lendület megtörik és csinálnak egy – Spoon mércével mérve - enerváltabb lemezt. Persze jellemző az egészre, hogy most mikor hallgatom egész prímának tűnik

Nyilván mással is megesik, hogy csak és kizárólag azért böngészi kedvenc előadóinak weblapját, hogy tudja hol és mikor lép fel a banda. Ha pedig "ne-adj-isten" hazánkba is ellátogat a szupersztár, vagy csak a szomszédos országok valamelyikébe, akkor nagy az öröm.

Kb. velemi is így esett, örültem is mint majom a farkának, mikor befutott az oeticket.com színes szagos hírlevele, benne az örömhírrel: Ian Brown és csapata, bécsi fellépést tervez. 23,40 €/jegy.

Csütörtökön aztán- némi pandorfi kitérővel- eljött a nagy utazás az osztrák fővárosba. Igazi rejtély, hogy a GPS miért nem jelzi a Baumgasse 80-at, de persze aki látta már, akár csak interneten is, az Aréna agyonfújt épületét ,annak nehéz elvétenie a célállomást. Legnagyobb örömünkre a turnébusz mellé parkoltunk, bízva egy esetleges, idő előtti személyes találkozóban. Jegyellenőrzés, motozás, túlméretes fényképezőgép autóba vissza, jegyellenőrzés, motozás, kabát a ruhatárba, turnélogós póló vásárlás. Bent is vagyunk. Jöhet egy üdítő Almdudler.

Eslő meglepetés: Azt azért furcsa látni, hogy az este nyolcra meghirdetett buli kezdete előtt kb. 5 perccel alig vagyunk 100-an.
Második meglepetés: Azt azért furcsa látni, hogy az este nyolcra meghirdetett buli kezdete előtt kb. 5 perccel az alig 100 ember fele magyar.

Fél kilencre aztán, mikor is a zenekar feltűnik a színen, teltházat sejtünk, ami ez esetben kb. 300 főt jelent úgy, hogy a nemzetek aránya változatlan. Nincs tömegnyomor, kényelmesen elférünk, csak az a fránya felirat ne lenne minden falon, hogy "dohányozni tilos!" ,akkor biztosan senki nem szívná. Így viszont a java ezerrel, ami ilyen töménységben, szuper kis helyen megviseli az erre edzetlen tüdőt, szemet.



No de, Ian Brown-t látva ezt is feledjük. Aranykeretes napszemüveg, télikabát, rappereket megszégyenítő bő, lógó farmernadrág, melyből komoly fehér alsónemű villan és hozzá ez az ötvenes évei felé közelítő pálcika ember, karikatúraszerű fejjel és hatalmas lapátkezekkel. Az isten is pop ikonnak teremtette.
Nincs "Good evening Vienna!" csak egy halovány "Let's dance!" a "Love like a Fountain" elektronikus felütésére és marionett bábúszerűen megindul az egyet jobbra, egyet balra tánc a mindössze 8-10 méter széles színpadon.

Ezt követően aztán megindult a best of parádé. Felsorolás helyett beszéljen inkább az alább beillesztett, koncert végén (hagyományosan) beszerzett setlist:

Ha valaki pedig megkérdezi, hogy milyen volt a koncert akkor amolyan furcsa választ tudok adni:

Ian Brown-t látni igazi élmény, főleg így testközelből. Nincs jobb szó rá, Ő tényleg a brit popzene IKONIKUS alakja. Pózol, viccel, kötekszik a biztonságiakkal, s most már azt is tudom Liam Gallagher honnan nyúlta színpadi mozgásának komplett tárházát.

No de, hallani!

Mondom is Poginak: "CD-n bazz' ez azért jobb ám"

A kiszolgáló személyzet minden tagja vérprofi, tenyerükön hordozzák a mester, de maga a bajnok valami borzalmasan hamisan tolja, főleg a magas tartományokban. A szöveg ugyan megvan, de a dallam az valahol a turnébuszban maradt, amit nem csak én, de a közönség java is vegyes érzelmekkel fogad, sőt egyszer-egyszer a zenekartagok szeme is összevillan.
A koncert harmadik negyedére aztán a torok is belőve, kivesszük a füldugókat, s immár hanggal együtt hullámzik a tömeg.

A kötelező ráadásban az új lemez két nagy slágere mellett még Stone Roses-t is kapunk, aztán már csak a "Good evening Vienna" marad, meg a begyulladt szemek attól az iszonyatos dohányfüsttől, amit annak ellenére generált a nagyérdemű, hogy felirat és piktogram erdő hirdeti, hogy tilos.

A hazavezető cirka 200 kilométer meg már szinte semmi, ráadásul autópályán 2 óra az egész. Az internetet meg böngészem tovább, hátha eljön egyszer Paul Heaton, vagy Brian Setzer is a közelbe.

Játékosok!

Itt az újabb szövegfoszlány, ez már a hatodik forduló, de még simán be lehet szállni.

Sok szerencsét, lehet vele birkózni!

 Megfejtés: Very Bad Things  (1998)

 Megfejtő: Lobo 3p.

 Állás:1.Lobó 8p 2.Nezsike 5p. 3. Mari 3p.

Gyarló emberként sokkal szívesebben forgatom az eszement sztorikkal nyakon öntött biográfiákat, ráadásul az utóbbi évek Cartaphilus termése el is kényeztette a rock and roll nevezett (mellék) termékeire éhes zenebuzikat.                                                                                                                             Az Eddie Vedder-re fókuszáló Pearl Jam könyv - a Slash, Anthony Kiedis, Johny Rotten, Lemmy, stb. életrajzokkal ellentétben - zömében másodkézből kapott információkra alapszik, amikor meg nem, akkor ilyen-olyan magazinokban és rádiókban megjelent interjúrészleteket ollóz be.

Nem véletlen, hogy a korrajz és a helyi viszonyok – a bakancs rövidnacival tematika - felskiccelése egészen kurtára sikeredett. Szinte kizárólag zenekarnevek hangzanak el, az azóta legendává vált elődök/kortársak/oldalági projectek felsorolása pedig nem olyan kunszt, amit a témában közepesen képzett harmincas ne mondana fel kettesre egy Grunge-szóbelin (Mother Love Bone, Mudhoney, Soundgarden, Temple of the Dog…)

A kronológikus sorrendben tárgyalt lemezek (a 2000-es Riot Act-el zárul a kör) műhelytitkairól sem hullik le a lepel, és a vaskosabbnak szánt részek is kimerülnek néhány félbeszakadt koncert taglalásában, a média teljes szabotálásában, a Ticketmaster-el való kilátástalan hadakozásban, a kortársak (Andrew Wood, Kurt Cobain, Layne Staley) halála okozta traumákban és a zenekar abbéli félelmében, hogy a hektikus énekes mikor mondja be végleg az unalmast.                                              Ráadásul a könyv időről-időre védőbeszéddé alacsonyodik, a korai időszakban gyakran antiszociális és hálátlan interjúalany Eddie Vedder mellett. Az elfogultság persze a szerző szíve joga, más kérdés hogy ennek a főhős iránti szimpátia látja kárát.

A Martin Clarke-féle „Eddie Vedder & CO” olyan értelemben kétségkívül hézagpótló, hogy Pearl Jam könyvünk eddig még nem volt.  Viszont a mű egyetlen igazán fontos hozadéka mindössze annyi, hogy önkéntelenül is rávilágít: Pearl Jam-et nem lapozni, sokkal inkább látni és hallgatni érdemes. Abban meg csak bízni lehet, hogy a közismerten grafomán Ed, már körmöli a hangulatverziót, én meg legközelebb majd tutira megyek és megint a vadregényes Fehércsíklázat pecálom le a polcról.

Nagy örömünkre, most szombaton  kerül megrendezésre az I.Óriási HorrorFest, melynek keretein belül stábunk 3 ígéretes horrorfilmet tekint meg egyhuzamban,egy közös szeánsz alkalmával, egy kellően méretes TV elé kuporodva.

Régi terv volt ez - mindannyian kedveljük e remek filmes ágazat minőségi darabjait- ám sűrű teendőink eddig nem engedtek meg effajta zavartalan, közös programot. Úgy tűnik, ezúttal összejön a dolog. A feszes napirendet követően természetesen analizálásra kerülnek az alkotások, melyekről közös beszámolóval készülünk.

Alábbaikban a tervezett menüt találjátok:

17.00 : Érkezés, welcome drink elfogyasztása,majd gyülekezés a nappaliban.

17.05:  Eden Lake

 18.45: Trick’r Treat

  20.30:  The House of the Devil

22.00 :Elemzés,közös tánc,tombola

Ezúton is köszönetet mondunk az est házigazdájának,Pipinek ,aki szintén csatlakozik hozzánk ezen a sokat ígérő szombat estén.

Kedves Versenyzők!

Íme az ötödik kör, jöhetnek a tippek! (további részletekről és a nyereményről erre)

Alább az első segítség!

 Megoldás:Collateral- A halál záloga (2004)

 Megfejtő:Lobo

 Állás 1.Nezsike és Lobo 5p 2.Mari 3p

 Következő forduló szombaton.