Mer' az hagyján, hogy én már évek óta fényezem az eszcájgot, meg hogy per pillanat illusztris vendégként haknizzák végig a létező összes Tonight Show-t, de egy csomó magyarországi fórumon már külön írást szentelnek, ennek az „ismeretlen” Texas-i zenekarnak. Pontosabban az új lemeznek.

Pedig a Transference, már az intró-szerű Before destruction-tól a nyersességével tüntet. A klasszikus indie-rock vonalon mozgó Is Love Forever nemkülönben.                                                Különösen a pazarul sikerült Ga Ga Ga Ga Ga fényében tűnik bizarr ötletnek üres cilinderrel, feltűrt ingujjban bűvészkedni. A Spoon-féle monotonitás persze most sincs híján az ügyesen becsempészett trükköknek, a véletlenszerűnek tűnő, csak pillanatokra beúszó gitárgerjedéseknek és a visszhangos, éteri vokálok, kontra soul-os benyögéseknek.

Viszont az album kb. egyharmada elnyújtott jammelésekből, félkész dalokból, ötletfoszlányokból áll. Ráadásul a próbateremszag olyan penetráns, hogy már-már koncepciónak is tűnhet.                   Akár így, akár úgy, de ha azt mondom, hogy a dög most többnyire bennük maradt (mert bennük maradt), annak ellentmond a bulizós, klimpírozós, spoken Word-ös Written in Reverse, a „Kiviszem a lavórt” ritmikájára felhúzott Got Nuffin, vagy a Prince-féle Sing O’ The Times ”kifehérített” verziója, a Nobody Gets Me But You.

Pechjükre, meg az őket frissen megismerők pechjére, az őket megillető hájp pont akkor ér csúcsra, amikor az évek óta tartó lendület megtörik és csinálnak egy – Spoon mércével mérve - enerváltabb lemezt. Persze jellemző az egészre, hogy most mikor hallgatom egész prímának tűnik