Gyarló emberként sokkal szívesebben forgatom az eszement sztorikkal nyakon öntött biográfiákat, ráadásul az utóbbi évek Cartaphilus termése el is kényeztette a rock and roll nevezett (mellék) termékeire éhes zenebuzikat.                                                                                                                             Az Eddie Vedder-re fókuszáló Pearl Jam könyv - a Slash, Anthony Kiedis, Johny Rotten, Lemmy, stb. életrajzokkal ellentétben - zömében másodkézből kapott információkra alapszik, amikor meg nem, akkor ilyen-olyan magazinokban és rádiókban megjelent interjúrészleteket ollóz be.

Nem véletlen, hogy a korrajz és a helyi viszonyok – a bakancs rövidnacival tematika - felskiccelése egészen kurtára sikeredett. Szinte kizárólag zenekarnevek hangzanak el, az azóta legendává vált elődök/kortársak/oldalági projectek felsorolása pedig nem olyan kunszt, amit a témában közepesen képzett harmincas ne mondana fel kettesre egy Grunge-szóbelin (Mother Love Bone, Mudhoney, Soundgarden, Temple of the Dog…)

A kronológikus sorrendben tárgyalt lemezek (a 2000-es Riot Act-el zárul a kör) műhelytitkairól sem hullik le a lepel, és a vaskosabbnak szánt részek is kimerülnek néhány félbeszakadt koncert taglalásában, a média teljes szabotálásában, a Ticketmaster-el való kilátástalan hadakozásban, a kortársak (Andrew Wood, Kurt Cobain, Layne Staley) halála okozta traumákban és a zenekar abbéli félelmében, hogy a hektikus énekes mikor mondja be végleg az unalmast.                                              Ráadásul a könyv időről-időre védőbeszéddé alacsonyodik, a korai időszakban gyakran antiszociális és hálátlan interjúalany Eddie Vedder mellett. Az elfogultság persze a szerző szíve joga, más kérdés hogy ennek a főhős iránti szimpátia látja kárát.

A Martin Clarke-féle „Eddie Vedder & CO” olyan értelemben kétségkívül hézagpótló, hogy Pearl Jam könyvünk eddig még nem volt.  Viszont a mű egyetlen igazán fontos hozadéka mindössze annyi, hogy önkéntelenül is rávilágít: Pearl Jam-et nem lapozni, sokkal inkább látni és hallgatni érdemes. Abban meg csak bízni lehet, hogy a közismerten grafomán Ed, már körmöli a hangulatverziót, én meg legközelebb majd tutira megyek és megint a vadregényes Fehércsíklázat pecálom le a polcról.