A 2004-es amerikai mozifilm hívta fel újra a figyelmet a BBC verziójára. A saját klasszikusaikat megértéssel kezelő angolok megint jobbak voltak. Thackeray monumentális regénye rövid mozivá csonkítva nem más, mint egy közepesen izgalmas mese egy törtető nőről, akinek nem jönnek be a dolgai, és ettől egyre hitványabb lesz, aztán a végén mégsem. A sorozat ezzel szemben hűen visszaadja a történet komplexitását, árnyaltabb képet kapunk Becky Sharpe-ról, megértjük, mit és miért tesz úgy, ahogy. A Hiúság vására egyértelműen a főszereplőnőn áll, vagy bukik. A BBC sorozatban tökéletes Becky Sharpe-ot láthatunk Natasha Little személyében.
Eliottal kezdünk eltávolodni a romantika világából a realitás felé. Erőteljes és öntudatos nőalakjai, filozófiai fejtegetései nem kedveznek a Lizzy/ Darcy kettőst etalonnak tartó rajongóknak, de a BBC azért mindent megtett a siker érdekében.
A legangolabb angol regény (jellemzően egy férfinéven író nő tollából) a viktoriánus kor páratlanul gazdag leírását tartalmazza. A terjedelmes családtörténet filmváltozata is hasonlóan grandiózus. A romatikus pár, Rufus Sewell és Juliet Aubrey mellett egy sereg nagyszerű angol színész játszik a sorozatban, melynek népszerűsége ugyan nem verdeste az egeket, de szakmai elismerést jócskán kapott.
Közvetlenül a Middlemarch után írta meg vihart kavaró cionista regényét az egyébként protestáns, később hitét megtagadó Eliot. A londoni zsidó közösséget bemutató mű főszereplője az angyalian jó árva fiú. Daniel Deronda ismeretlen gyökereit keresi, végül szerelmi csalódások és kalandok után minden kérdésére megtalálja a választ. A főszerepre az örök szépfiú Hugh Dancy telitalálat volt, igazán bájos párost alkotnak Romola Garaival. Kettejük rózsás, csinos pofija mellett még élesebben mutatkozik meg az ellentét az angol és a misztikusra vett zsidó kultúra között.
A viktoriánus kor legtermékenyebb és legnépszerűbb írója nálunk viszonylag ismeretlen, pedig életműve nagyságrendileg Balzachoz vagy Jókaihoz mérhető. Ebben a regényében egy kétes származású, de dúsgazdag üzletember, Augustus Melmotte, és rajta keresztül a képmutató angol társadalom képét rajzolja meg. Amikor az ismeretlen pénzember feltűnik Londonban, minden sznobizmusuk ellenére azonnal befogadják a legjobb körök. Az apák egy jó befektetés reményében keresik a felkapaszkodott társaságát, az anyák Miss Melmotte-ot szeretnék megfogni fiaiknak.
A szereposztás legalább olyan izgalmas, mint a történet. A belga detektív szerepéből kilépve David Suchet nyújt nagy alakítást a főszerepben, de Miranda Otto, Matthew MacFadyen vagy az üveggolyó szemű Cillian Murphy is kitesz magáért.
Zakk Wylde tinédzserkorom egyik hőse volt, többek között. Kiállt egy szál trapézgatyában az öreg mellé (aki nem tudná, Ozzy bácsiról van szó) és nyomta a korábban benzinkutasként dolgozó redneck fazon sallangmentesen, ütemes hajszárítást végezve. Erre nincs más szó, nem spilázta túl, nem játszott J.S. Bachot vagy Miles Davist gitáron, riffelt és szólózott, mint egy rendes rockipari szakmunkás, akinek a Gibson Bull’s Eye Les Paul a hegesztőpisztoly, és a közönség a forrasztanivaló fém.
Már a No Rest For The Wickedalbumon is domborított, de az igazán nagy durranást a No More Tears album és az azt követő „No More Tours” (úgy volt, hogy soha többet nem koncertezik az öreg, mint a Rolling Stones, he-he) névre keresztelt turné jelentette, melynek anyagát Live&Loud néven lehet beszerezni az illetékes hatóságoknál.
Amikor rájött, hogy benne több a potenciál, mintsem Sharon Osbourne gondolná (ez mondjuk a poén kedvéért ferdítés, Ozzy-né támogatta és bíztatta mindenben), session-zenészekkel vette körül magát (James LoMenzo a vastaghúrosoknál és Greg D’Angelo az ütősöknél), majd kiadták a southern zúzás egyik epikus művét, a pride&glory lemezt. Ámerika, tehenek, a Ewing-család, Jockey minden gonoszságával, csillagok és sávok, mindez a 90-es évek közepén, bátor dolog volt, de az album szvsz. a kis Zakk egyik legjobb dobása volt, laza, terpeszben, fűszállal a szájban játszható vidám kocsmazene, nem is bonyolították tovább, ebben a felállásban soha többet nem játszottak (végre egy jó döntés a zeneiparban…).
Ezt követően létrejött a Black Label Society nevű formáció amely kifejezetten a lépegető exkavátor és a betonkeverő elegyét próbálta redneck énekkel és némi samplerrel köríteni.Sonic Brew – szólt az első album és Rob Zombie jutott eszembe róla, akit bár a nagy vízen túl kedvelnek, én valahogy sosem, ha értik. Félretettem ínségesebb időkre és arra gondoltam, hogy a világon a beteg Ford furgon felett fénygyűrű (sick Transit gloria mundi). Elsőre szarnak tűnt, na.
Aztán úgy gyártotta a lemezeket az említett cégben a már öregedő és időközben varkocsot meg fonott szakállt növesztő, a folyamatos gyúrástól és malátaivástól mázsás Zakk, mintha tényleg csak ívhegesztene. Stronger Than Death, Alcohol Fueled Brewtality, 1919 Eternal, The Blessed Hellride, és ahol ismét bekapcsolódtam, a zseniális Mafia és a Shot to Hell – nem először fordult elő, hogy visszafelé mászok az időben új albumtól régebbiig.
Eddigre már masszív alkoholproblémák jelentkeztek a gyanúsan pirospozsgás Zakknél - ki gondolná ezt Ozzy mellett töltött évek után - nemrégiben abba is hagyta az ivást (miután kiderült, hogy mindhárom, lábában talált vérrög átment a szívén).
2011. június 29-én, 7 év után a legújabb lemezét jött bemutatni kis hazánkba, a Pecsába. Szerdai napra sikerült időzíteni, de hát aki ismeri a BLS jelszavait (SDMF - Strength Determination MercilessForever) annak ez nem igazán jelentett akadályt, mint ahogyan a félig lezárt városliget sem. Nekem meg pláne nem, mert névnapom volt, ennél szebb ünneplést el sem bírtam képzelni.
20:00-ra lett hirdetve a hangverseny, előtte sikerült odaérnem a barátommal, és beálltunk a sorba, zárthelyi volt, nem szabadtéri. Ellentétben az idei, szintén zseniális Kyuss-koncerttel, itt megvárták a kedves szervezők, mire kettes sorokba rendeződtek a mázsás motoros arcok, a srác mögöttem az anyukájával, a woodstockból idekeveredett lény és a többiek és emberkígyót alkotnak ezervalahányan (bár lehet, hogy kétmillióan is voltunk!). Ezt követően beálltak a kopasznyakúak irányba és elkezdték a beengedést, kisebb derültséget keltett a szigorú arcú néni a szekusok között amikor felvett 2 sárga gumikesztyűt, nyilván élvezték a táskák a benyúlásokat.
Az előzenekar egy valami érdekesnek szánt ám halálosan unalmas BLS-klón volt, valamennyi metálklisét sikerült felvonultatni, én vagyok a harcos, jujuj, ilyesmi. Ha a rádióban megy, talán nem kapcsolom ki – kategória.
Már 22:00 óra volt, amikor lehullott a fekete függöny és az egyszerű, koponyára épülő háttér előtt egy indián fejdísszel a fején belekezdett a kamionsofőrrel keresztezett favágó a borzalmas riffjeibe a Crazy Horse-szal. Eleinte tényleg borzalmas volt, mert a gitárok Pakisztánig hallatszottak, a többi hangot szinte nem lehetett hallani. Innen üzenem, hogy van hova fejlődni a hangmérnök uraknak vagy hölgyeknek. Ráadásul a gitárok torzan is szóltak, értem én, hogy ez a torzonborzok zenéje, de az albumok tiszták… Mindegy, megszoktuk, pár szám után viszonylagos harmóniát sikerült teremteni. Akinek a viselkedése nagyon tetszett a koncert alatt, az nem az indiánfőnök volt, hanem a ritmusgitárosa, Nick Catanese – végig poénkodott a közönséggel, vigyorgott, grimaszolt, integetett, ezt én nagyon szeretem.
Hamar jött a koncert csúcspontja, az abszolút favorit Fire It Up, amire mindenki egy emberként mozgott fel s alá. Ezt egy borzalmas és feleslegesen hosszú fürge ujjak – gyakorlat követett szólóban, sajnos Malmsteenre jellemző „kivagyokénhamárnem” stílusban – na ezt nem kellett volna, az Ozzy-évek elmúltak, ilyet meg minden nagyobb lantművész tud, aki nem szedett be nyugtatót. Sebaj, legalább ezalatt kipihentem a pogót és az ugribugrit. Ezt követően a korábbi albumokból jötte egy jó kis válogatás, pl. a Suicide Messiah vagy a Stillborn, ekkora ziccereket nem is hagyhatott ki a mester. A végén nem volt ráadás, egyben nyomták le a műsort, nem volt szükség önimádatra és „Zakk-Zakk”-et skandáló népekre, ők ennyik és kész, ez így van rendben.
Alapvetően rosszul indult tehát a koncert, de aztán helyére kerültek a hangjegyek és a hangulatról mindennél többet elmond, hogy másnap izomlázat észleltem a jobb kezemben, le akart szakadni a nyakam és még mindig vizes volt a farmerem az izzadságtól.
Hosszas tárgyalások után Ewingék feltámadnak,a TNT csatorna 2012-es überdobása a Dallas folytatása lesz.
A projektbe ölt tonnányi dollárnak és botox injekciónak köszönhetően, az eredeti szériából Jockey,Bobby és Samantha is színre lépnek,ám a show-t a 80-as években még csak legózással foglalatoskodó Ewing gyerkőcök viszik majd.
Kedvcsinálónak idézzük fel a széria legjobb jelenetét, melyben hőseink egy Southfork közeli diszkóban múlatják az időt.
Pamela és Bobby előjátéknak is beillő táncot lejtenek,Patrick Duffy arckifejezése 0:41 körül már vérbő állapotról árulkodik.
E másik legendás jelenetben Jockey a medencébe menekül öccse haragja elől,ahol komoly fojtogatás kezdődik,majd a főcím után, a 2.31-nél ótvar nagy hasassal berobbanó Ray Krebs és Clayton Farlow próbálja elsimítani a kakaskodás, az összecsődült család szeme láttára:
Az általános nyári pangás a televízióban kimondottan kedvez a kosztümös filmek kedvelőinek. A különböző tv adók sorra tűzik műsorra a BBC minisorozatait, és ez ötletet adott, hogy mi is szemezgessünk a közelmúlt kedvenceiből.
Szándékosan hagyom ki az Austen vagy Bronte adaptációkat. A legtöbbünk kívülről fújja őket, néha kell egy kis változatosság. Ilyenkor jöhetnek jól az alábbi sorozatok, szintén angol klasszikusok műveiből.
Igazi bombasiker a BBC történetében, minden brit televíziós díjat elvitt, ami csak létezik. Amikor 2004 novemberében bemutatták a sorozat első részét, nem vártak sokat a kis költségvetésű, ismeretlen színészekkel forgatott műtől. Az angol tévénéző hölgyek viszont teljesen megvadultak a John Thornton-t játszó Richard Armitage pengeéles tekintetétől. A sorozat üzenőfala egy órán belül összeomlott, mindenki azt akarta tudni, ki ez az ismeretlen színész, és hol rejtegették eddig. Bírálói sérelmezték, hogy az elkényeztetett déli úrilány, és a saját erejéből meggazdagodott miltoni gyáros románca háttérbe szorította a regény nem csekély társadalmi mondanivalóját. Az elmarasztaló kritikák ellenére a sorozat fantasztikus nézettséget ért el, Armitage-t egyszerűen csak az új Darcynak nevezték. Elég, ha annyit mondunk, hogy a sorozat egyik leghíresebb része (’Look back! Look back at me!’) a Youtube-on sokáig vetekedett Colin Firth vizesinges jelenetével.
Szólni kell még a Thornton anyját alakító Sinéad Cusackról is. Kettejük darabos, északi akcentussal előadott dialógusai a sorozat legjobb pillanatai.
Az előző sikeren felbuzdulva a BBC gyorsan körülnézett, miket írt még Gaskell kisasszony. Az Édesek és mostohák már elkelt, és úgy találták, önmagában egyik megmaradt könyvével sem érhető el az Észak és Dél sikere. Fogták tehát és összegyúrták őket egyetlen hosszú történetté. A végeredmény egy sokkal líraibb hangvételű, de nagyon igényes és szép alkotás. Nincsen benne igazán karizmatikus főszereplő, bár a határozottan tünde vonásokkal rendelkező Simon Woods olyan aranyos, hogy az ember egész este elnézegetné. A szereplőgárda erős, így a lassú sodrású történet ellenére sem lankad a figyelmünk. Judy Dench és Michael Gambon mellett annyi ismerős angol színész tűnik fel a legkisebb mellékszerepekben is, hogy szinte pazarlásnak tűnik.
Sokak szerint a BBC eddigi legjobb kosztümös sorozata.
Dickens regényeiben a szerelem csak mellékesen szerepel a társadalombírálat mellett. Szerencsére a filmkészítők rendszerint ezt a romantikus szálat erősítik fel. Ha van egy mindent elsöprő nagy szenvedély, az ember könnyebben viseli el a sok szenvedést.
A Jarndyce- örökösök Dickens nálunk kevéssé ismert remekműve, amely egy végtelennek tűnő bírósági per mentén zajlik, a szokásos túlburjánzó cselekménnyel és rengeteg szereplővel. A 8 részes sorozat amennyire lehetett, tiszteletben tartotta ezt, és így a BBC-hez képest akkor szokatlanul drága lett. Nagyszerű a szereposztás, Charles Dance igazán sátáni, Gillian Anderson élete egyik legjobb alakítását nyújtja Lady Honoria Dedlock szerepében. A sorozat nemcsak a nézők, de a kritika egyöntetű elismerését is elnyerte.
Egy szegény lány várja gazdag jövendőbelijét, akinek odaígérték, de akit még sosem látott. A vőlegény hulláját kihalásszák a Temzéből, és hamarosan megérkezik egy idegen, aki furcsán és zavartan viselkedik. A helyi szeméttelep gondnoka egyre feljebb tör, és mindenki rettenetes titkokat rejteget. Ez Dickens utolsó, és egyik legkülönlegesebb regénye, sötét és kegyetlen, tele bizarr elemekkel. A nagy író, aki megteremtette London legendáját, ebben a műben a Temzét emeli szimbolikus magasságokba. Minden a folyónál kezdődik, és a szereplők időről időre visszatérnek hozzá. A BBC feldolgozása hű maradt az eredeti, baljós hangvételhez. Anna Friel és Steven Mackintosh szenvedélyes kettőse mellett meg kell említeni Peter Vaughan remek játékát.
Az általános nyári pangás a televízióban kimondottan kedvez a kosztümös filmek kedvelőinek. A különböző tv adók sorra tűzik műsorra a BBC minisorozatait, és ez ötletet adott, hogy mi is szemezgessünk a közelmúlt kedvenceiből.
Szándékosan hagyom ki az Austen vagy Bronte adaptációkat. A legtöbbünk kívülről fújja őket, néha kell egy kis változatosság. Ilyenkor jöhetnek jól az alábbi sorozatok, szintén angol klasszikusok műveiből.
Igazi bombasiker a BBC történetében, minden brit televíziós díjat elvitt, ami csak létezik. Amikor 2004 novemberében bemutatták a sorozat első részét, nem vártak sokat a kis költségvetésű, ismeretlen színészekkel forgatott műtől. Az angol tévénéző hölgyek viszont teljesen megvadultak a John Thornton-t játszó Richard Armitage pengeéles tekintetétől. A sorozat üzenőfala egy órán belül összeomlott, mindenki azt akarta tudni, ki ez az ismeretlen színész, és hol rejtegették eddig. Bírálói sérelmezték, hogy az elkényeztetett déli úrilány, és a saját erejéből meggazdagodott miltoni gyáros románca háttérbe szorította a regény nem csekély társadalmi mondanivalóját. Az elmarasztaló kritikák ellenére a sorozat fantasztikus nézettséget ért el, Armitage-t egyszerűen csak az új Darcynak nevezték. Elég, ha annyit mondunk, hogy a sorozat egyik leghíresebb része (’Look back! Look back at me!’) a Youtube-on sokáig vetekedett Colin Firth vizesinges jelenetével.
Szólni kell még a Thornton anyját alakító Sinéad Cusackról is. Kettejük darabos, északi akcentussal előadott dialógusai a sorozat legjobb pillanatai.
Az előző sikeren felbuzdulva a BBC gyorsan körülnézett, miket írt még Gaskell kisasszony. Az Édesek és mostohák már elkelt, és úgy találták, önmagában egyik megmaradt könyvével sem érhető el az Észak és Dél sikere. Fogták tehát és összegyúrták őket egyetlen hosszú történetté. A végeredmény egy sokkal líraibb hangvételű, de nagyon igényes és szép alkotás. Nincsen benne igazán karizmatikus főszereplő, bár a határozottan tünde vonásokkal rendelkező Simon Woods olyan aranyos, hogy az ember egész este elnézegetné. A szereplőgárda erős, így a lassú sodrású történet ellenére sem lankad a figyelmünk. Judy Dench és Michael Gambon mellett annyi ismerős angol színész tűnik fel a legkisebb mellékszerepekben is, hogy szinte pazarlásnak tűnik.
Sokak szerint a BBC eddigi legjobb kosztümös sorozata.
Dickens regényeiben a szerelem csak mellékesen szerepel a társadalombírálat mellett. Szerencsére a filmkészítők rendszerint ezt a romantikus szálat erősítik fel. Ha van egy mindent elsöprő nagy szenvedély, az ember könnyebben viseli el a sok szenvedést.
A Jarndyce- örökösök Dickens nálunk kevéssé ismert remekműve, amely egy végtelennek tűnő bírósági per mentén zajlik, a szokásos túlburjánzó cselekménnyel és rengeteg szereplővel. A 8 részes sorozat amennyire lehetett, tiszteletben tartotta ezt, és így a BBC-hez képest akkor szokatlanul drága lett. Nagyszerű a szereposztás, Charles Dance igazán sátáni, Gillian Anderson élete egyik legjobb alakítását nyújtja Lady Honoria Dedlock szerepében. A sorozat nemcsak a nézők, de a kritika egyöntetű elismerését is elnyerte.
Charles Dickens: Közös barátunk (1998)
Egy szegény lány várja gazdag jövendőbelijét, akinek odaígérték, de akit még sosem látott. A vőlegény hulláját kihalásszák a Temzéből, és hamarosan megérkezik egy idegen, aki furcsán és zavartan viselkedik. A helyi szeméttelep gondnoka egyre feljebb tör, és mindenki rettenetes titkokat rejteget. Ez Dickens utolsó, és egyik legkülönlegesebb regénye, sötét és kegyetlen, tele bizarr elemekkel. A nagy író, aki megteremtette London legendáját, ebben a műben a Temzét emeli szimbolikus magasságokba. Minden a folyónál kezdődik, és a szereplők időről időre visszatérnek hozzá. A BBC feldolgozása hű maradt az eredeti, baljós hangvételhez. Anna Friel és Steven Mackintosh szenvedélyes kettőse mellett meg kell említeni Peter Vaughan remek játékát.
