Zakk Wylde tinédzserkorom egyik hőse volt, többek között. Kiállt egy szál trapézgatyában az öreg mellé (aki nem tudná, Ozzy bácsiról van szó) és nyomta a korábban benzinkutasként dolgozó redneck fazon sallangmentesen, ütemes hajszárítást végezve. Erre nincs más szó, nem spilázta túl, nem játszott J.S. Bachot vagy Miles Davist gitáron, riffelt és szólózott, mint egy rendes rockipari szakmunkás, akinek a Gibson Bull’s Eye Les Paul a hegesztőpisztoly, és a közönség a forrasztanivaló fém.
Már a No Rest For The Wicked albumon is domborított, de az igazán nagy durranást a No More Tears album és az azt követő „No More Tours” (úgy volt, hogy soha többet nem koncertezik az öreg, mint a Rolling Stones, he-he) névre keresztelt turné jelentette, melynek anyagát Live&Loud néven lehet beszerezni az illetékes hatóságoknál.
Amikor rájött, hogy benne több a potenciál, mintsem Sharon Osbourne gondolná (ez mondjuk a poén kedvéért ferdítés, Ozzy-né támogatta és bíztatta mindenben), session-zenészekkel vette körül magát (James LoMenzo a vastaghúrosoknál és Greg D’Angelo az ütősöknél), majd kiadták a southern zúzás egyik epikus művét, a pride&glory lemezt. Ámerika, tehenek, a Ewing-család, Jockey minden gonoszságával, csillagok és sávok, mindez a 90-es évek közepén, bátor dolog volt, de az album szvsz. a kis Zakk egyik legjobb dobása volt, laza, terpeszben, fűszállal a szájban játszható vidám kocsmazene, nem is bonyolították tovább, ebben a felállásban soha többet nem játszottak (végre egy jó döntés a zeneiparban…).
Ezt követően létrejött a Black Label Society nevű formáció amely kifejezetten a lépegető exkavátor és a betonkeverő elegyét próbálta redneck énekkel és némi samplerrel köríteni. Sonic Brew – szólt az első album és Rob Zombie jutott eszembe róla, akit bár a nagy vízen túl kedvelnek, én valahogy sosem, ha értik. Félretettem ínségesebb időkre és arra gondoltam, hogy a világon a beteg Ford furgon felett fénygyűrű (sick Transit gloria mundi). Elsőre szarnak tűnt, na.
Aztán úgy gyártotta a lemezeket az említett cégben a már öregedő és időközben varkocsot meg fonott szakállt növesztő, a folyamatos gyúrástól és malátaivástól mázsás Zakk, mintha tényleg csak ívhegesztene. Stronger Than Death, Alcohol Fueled Brewtality, 1919 Eternal, The Blessed Hellride, és ahol ismét bekapcsolódtam, a zseniális Mafia és a Shot to Hell – nem először fordult elő, hogy visszafelé mászok az időben új albumtól régebbiig.
Eddigre már masszív alkoholproblémák jelentkeztek a gyanúsan pirospozsgás Zakknél - ki gondolná ezt Ozzy mellett töltött évek után - nemrégiben abba is hagyta az ivást (miután kiderült, hogy mindhárom, lábában talált vérrög átment a szívén).
2011. június 29-én, 7 év után a legújabb lemezét jött bemutatni kis hazánkba, a Pecsába. Szerdai napra sikerült időzíteni, de hát aki ismeri a BLS jelszavait (SDMF - Strength Determination Merciless Forever) annak ez nem igazán jelentett akadályt, mint ahogyan a félig lezárt városliget sem. Nekem meg pláne nem, mert névnapom volt, ennél szebb ünneplést el sem bírtam képzelni.
20:00-ra lett hirdetve a hangverseny, előtte sikerült odaérnem a barátommal, és beálltunk a sorba, zárthelyi volt, nem szabadtéri. Ellentétben az idei, szintén zseniális Kyuss-koncerttel, itt megvárták a kedves szervezők, mire kettes sorokba rendeződtek a mázsás motoros arcok, a srác mögöttem az anyukájával, a woodstockból idekeveredett lény és a többiek és emberkígyót alkotnak ezervalahányan (bár lehet, hogy kétmillióan is voltunk!). Ezt követően beálltak a kopasznyakúak irányba és elkezdték a beengedést, kisebb derültséget keltett a szigorú arcú néni a szekusok között amikor felvett 2 sárga gumikesztyűt, nyilván élvezték a táskák a benyúlásokat.
Az előzenekar egy valami érdekesnek szánt ám halálosan unalmas BLS-klón volt, valamennyi metálklisét sikerült felvonultatni, én vagyok a harcos, jujuj, ilyesmi. Ha a rádióban megy, talán nem kapcsolom ki – kategória.
Már 22:00 óra volt, amikor lehullott a fekete függöny és az egyszerű, koponyára épülő háttér előtt egy indián fejdísszel a fején belekezdett a kamionsofőrrel keresztezett favágó a borzalmas riffjeibe a Crazy Horse-szal. Eleinte tényleg borzalmas volt, mert a gitárok Pakisztánig hallatszottak, a többi hangot szinte nem lehetett hallani. Innen üzenem, hogy van hova fejlődni a hangmérnök uraknak vagy hölgyeknek. Ráadásul a gitárok torzan is szóltak, értem én, hogy ez a torzonborzok zenéje, de az albumok tiszták… Mindegy, megszoktuk, pár szám után viszonylagos harmóniát sikerült teremteni. Akinek a viselkedése nagyon tetszett a koncert alatt, az nem az indiánfőnök volt, hanem a ritmusgitárosa, Nick Catanese – végig poénkodott a közönséggel, vigyorgott, grimaszolt, integetett, ezt én nagyon szeretem.
Hamar jött a koncert csúcspontja, az abszolút favorit Fire It Up, amire mindenki egy emberként mozgott fel s alá. Ezt egy borzalmas és feleslegesen hosszú fürge ujjak – gyakorlat követett szólóban, sajnos Malmsteenre jellemző „kivagyokénhamárnem” stílusban – na ezt nem kellett volna, az Ozzy-évek elmúltak, ilyet meg minden nagyobb lantművész tud, aki nem szedett be nyugtatót. Sebaj, legalább ezalatt kipihentem a pogót és az ugribugrit. Ezt követően a korábbi albumokból jötte egy jó kis válogatás, pl. a Suicide Messiah vagy a Stillborn, ekkora ziccereket nem is hagyhatott ki a mester. A végén nem volt ráadás, egyben nyomták le a műsort, nem volt szükség önimádatra és „Zakk-Zakk”-et skandáló népekre, ők ennyik és kész, ez így van rendben.
Alapvetően rosszul indult tehát a koncert, de aztán helyére kerültek a hangjegyek és a hangulatról mindennél többet elmond, hogy másnap izomlázat észleltem a jobb kezemben, le akart szakadni a nyakam és még mindig vizes volt a farmerem az izzadságtól.
Mennék megint!
