Egy újabb jópofa,sodró lendületű,és korszerű Sas Tamás vígjáték a láthatáron.
A korábban komolyabb hangvételű mozikat is készítő rendező,engedve a kor szavának az utóbbi években a fiatalos,energikus,a hazai igényeket kielégítő,kacagtató vígjátékokban utazik.
Ráadásul az S.O.S LOVE 3D-ben, angol nyelven forgott, méltatlanul mellőzött hollywood-i sztárokkal a feldézeten. A fergeteges poénokkal teletűzdelt ajánló felettébb igényes szórakozást ígér!
Várjuk,nagyon...
A Kasabian-el kapcsolatban 2 személyes, lazán kapcsolódó élmény mindig eszembe jut: Az egyiket évente egyszer elég leírni szerintem ezerszer megrágtuk már, miszerint 2007-ben a Petőfi Csarnokban talán ha 1000 ember sikerült összetrombitálni egy nagyszerű Kasabian koncertre úgy, hogy azon a nyáron a zenekar két telt házas bulit adott a Wembley-ben. Szégyen és gyalázat.
A másik egy Kasabian European Tour 2007 felirattal ellátott 500 forintos póló t-shirt turkálóban való beszerzése az azt követő esztendőben. Őrzöm, vasár és ünnepnapokon hordom. Igazi ereklye.
Mint ahogy valószínűleg az lesz, az ősszel megjelent, sokadszor végigélvezett friss/ropogós Velociraptor! album is.
A zenekar mozgatórugója, Sergio Pizzorno, civilben amatőr paleontológus a kérdésre ,miszerint honnan az album címadása, az alábbi frappáns választ adta a New Musical Express nek:
"A Velociraptorok négy fős csoportban vadásztak, Ők voltak a dinoszauruszok rock'n'roll bandája"
Az albumot hallgatva persze gyorsan rájöhetünk, hogy közel sem vérszomjas húszabálókkal, mint inkább magamutogató, tollaikat borzoló kakasokkal állunk szemben.
Ahány toll, annyi szín, ahány szín annyi stílus, és persze ahány stílus ,annyi emlékeztető arra, hogy a könnyűzene nem múlik el hátrahagyott jelek nélkül, nyomokat hagy maga után.
Például úgy, hogy a Velociraptor! nyitó dala (Let's Roll Just Like We Used To) kétséget kizáróan a The Last Shadow Puppets által megidézett spagetti westernes hangzást hozza. A Good Bye Kiss bármely hatvanas/hetvenes évek sanzonpódiumán megállná a helyét, míg az I Hear Voice minimalista szintetizátor alapjai már a 80-as évek könnyűzenei taktusainak állít totemet.
Természetesen nincs Oasis árnyékában nevelkedett brit rock zenekar Beatles idézet nélkül, így jelenik meg "Lucy az égen az Ő gyémántjaival" a La Fee Verte soraiban.
A címadó dal pedig minden vélt/vagy valós eredetisége mellett ,olyan mint egy remekül megírt futballinduló. Igazi menetelős, buzdító sláger , néhol romantikus sorokkal, mint például:
He's gonna find ya, he's gonna kill ya, he's gonna eat ya...
A Switchblade Smile a gyerekek nagy kedvence, olyannyira, hogy a nagyobbik (2. ált.isk) kérte, hogy a dal mindenképpen kerüljön fel arra a válogatás cd -re, amit a kinek mi a kedvenc zenéje bemutatóra kellett szállítani. (Jelzem egy osztálytársa számon kért, hogy nem tudom ki Feke Pál...már tudom)
Az én kedvencem persze akkor is a keleti hangokat sejtető Acid Turkish Bath, melynek hangulata valóban olyan, amilyen egy török fürdőé lehet, egymásba folyó, elmosódott színekkel, falakról csöpögő párával, .....betépve.
A Velociraptor! komoly stílusegyvelegre sikerült. Ha nem is 10/10, de remek album, egészen biztos, hogy az ez évi top 10 ben lesz.
A Kasabian-el kapcsolatban 2 személyes, lazán kapcsolódó élmény mindig eszembe jut: Az egyiket évente egyszer elég leírni szerintem ezerszer megrágtuk már, miszerint 2007-ben a Petőfi Csarnokban talán ha 1000 ember sikerült összetrombitálni egy nagyszerű Kasabian koncertre úgy, hogy azon a nyáron a zenekar két telt házas bulit adott a Wembley-ben. Szégyen és gyalázat.
A másik egy Kasabian European Tour 2007 felirattal ellátott 500 forintos póló t-shirt turkálóban való beszerzése az azt követő esztendőben. Őrzöm, vasár és ünnepnapokon hordom. Igazi ereklye.
Mint ahogy valószínűleg az lesz, az ősszel megjelent, sokadszor végigélvezett friss/ropogós Velociraptor! album is.
A zenekar mozgatórugója, Sergio Pizzorno, civilben amatőr paleontológus a kérdésre ,miszerint honnan az album címadása, az alábbi frappáns választ adta a New Musical Express nek:
"A Velociraptorok négy fős csoportban vadásztak, Ők voltak a dinoszauruszok rock'n'roll bandája"
Az albumot hallgatva persze gyorsan rájöhetünk, hogy közel sem vérszomjas húszabálókkal, mint inkább magamutogató, tollaikat borzoló kakasokkal állunk szemben.
Ahány toll, annyi szín, ahány szín annyi stílus, és persze ahány stílus ,annyi emlékeztető arra, hogy a könnyűzene nem múlik el hátrahagyott jelek nélkül, nyomokat hagy maga után.
Például úgy, hogy a Velociraptor! nyitó dala (Let's Roll Just Like We Used To) kétséget kizáróan a The Last Shadow Puppets által megidézett spagetti westernes hangzást hozza. A Good Bye Kiss bármely hatvanas/hetvenes évek sanzonpódiumán megállná a helyét, míg az I Hear Voice minimalista szintetizátor alapjai már a 80-as évek könnyűzenei taktusainak állít totemet.
Természetesen nincs Oasis árnyékában nevelkedett brit rock zenekar Beatles idézet nélkül, így jelenik meg "Lucy az égen az Ő gyémántjaival" a La Fee Verte soraiban.
A címadó dal pedig minden vélt/vagy valós eredetisége mellett ,olyan mint egy remekül megírt futballinduló. Igazi menetelős, buzdító sláger , néhol romantikus sorokkal, mint például:
He's gonna find ya, he's gonna kill ya, he's gonna eat ya...
A Switchblade Smile a gyerekek nagy kedvence, olyannyira, hogy a nagyobbik (2. ált.isk) kérte, hogy a dal mindenképpen kerüljön fel arra a válogatás cd -re, amit a kinek mi a kedvenc zenéje bemutatóra kellett szállítani. (Jelzem egy osztálytársa számon kért, hogy nem tudom ki Feke Pál...már tudom)
Az én kedvencem persze akkor is a keleti hangokat sejtető Acid Turkish Bath, melynek hangulata valóban olyan, amilyen egy török fürdőé lehet, egymásba folyó, elmosódott színekkel, falakról csöpögő párával, .....betépve.
A Velociraptor! komoly stílusegyvelegre sikerült. Ha nem is 10/10, de remek album, egészen biztos, hogy az ez évi top 10 ben lesz.
Senkinek sem ajánlom, hogy a Hóviharral kezdje a Szorokinnal való ismerkedést. Megkockáztatom, hogy egy életre elmegy a kedve tőle, amiért nagy kár lenne.
Állítólag ez a könyv egy újabb trilógia (Az opricsnyik egy napja, Cukor- Kreml) záró kötete, de önállóan is megállja a helyét. Ha már trilógia részeként kezeljük, groteszk is, futurisztikus is, és aki megszerette Szorokin stílusát, nagy élvezettel száguld keresztül ezen a 180 oldalon is- csak éppen a végén ül majd bután. Elmarad a nagy érzés, helyette lehet azon töprengeni, mennyit ivott és/vagy szívott ez a Vlagyimir? A Hóvihar maga a nagy orosz abszurd, ahogy azt Platon Iljics Garin doktor találóan megjegyzi a történet egy pontján.
A művet két pillér tartja, az orosz vidék és a kemény orosz tél leírása. Mindkettőt ismerjük már egyéb regényekből, de a téma, úgy látszik, kimeríthetetlen. Lehet még új szavakkal leírni a csontig hatoló hideget, a hópihék kavargását, az emberi test lassú megadását, az akarat megtörését a legnagyobb hatalom előtt. Aztán a vidéki orosz emberek kedvességét, a szamovár melegét, a vodkát és hozzá a finom harapnivalót az utazók minden stációjánál. Csak az a kérdés, érdekes-e ez a kettő annyira, hogy elvigyen a hátán egy regényt? Szorokin ezt is megoldja, egy nagyon ügyesen megválasztott csalival éri el, hogy az se tegye félre a könyvet a felénél, aki nem élvezi a puszta stílusgyakorlatokat. A főszereplő (fent említett doktor) mindenáron el akar jutni egy zombiktól fenyegetett faluba, ahol a túlélők elbarikádozták magukat, úgy várják a vakcinát a bolíviai vírus ellen. A másik hős Perhusa, a kocsis, aki vállalja, hogy a hóvihar ellenére minilovak vonatatta szánján elfuvarozz oda. Szorokin már a regény elején meglebegteti az izgalmakkal kecsegtető zombi történetet, hogy mindenki lázasan lapozzon tovább. Gondolom, jót röhöghetett a markába.
Az orosz irodalom szakértői bizonyára felismerik a váltakozó stílusú elbeszélésben, hogy melyik rész melyik nagy orosz íróra reflektál. Csehov és Tolsztoj biztosan felismerhető, de nyomokban fellelhető Szolzsenyicin, Turgenyev és Puskin is. Vagyis nemcsak a tél és a vidék, hanem a nagy elődök előtti főhajtás is egyben a mű.
A történet pontos ideje bizonytalan, de még a 2000-es években járunk. Van megint uralkodó, gyakran használt kifejezés a szabotázs, új vívmányok és drogok jelentek meg. Azért vidéken még mindig fával fűtenek, vízimalommal őröltetnek, és savanyított gombát rágnak a vodkához. Hemzsegnek a mesealakok, karöltve a modern technikával. Erre mondaná anyukám, hogy se füle, se farka, és tényleg. Szerencsére Szorokin olyan élvezetesen ír, hogy ha fogadásból, kalapból kihúzott témáról kellene írnia, valószínűleg az is tetszene. A fordítás szép, a regény rövid, aki szereti a vicces fantáziaburjánzást, bártan vágjon neki.
„– Azt miféle járgányod van… milyen erős? – kérdezte az orvos megkönnyebbülten.
– Ötven lóerős.
– Az jó! Másfél óra alatt oda is érünk Dolgojéba. Visszafele meg már öt rubellel gazdagabban jöhetsz.
– Eh, uram, nem azér’… – mosolygott Perhusa, és legyintett nagy, rák ollójához hasonló kezével, vézna combjára csapva. – Na, jól van, indulás!
Eltűnt a kemence mögött, és kisvártatva durva szövésű szürke kabátban és vattázott nadrágban bújt elő, amit majdhogynem a mellén húzott össze katona derékszíjjal, a hóna alatt meg a szürke nemezcsizmáját hozta. Leült Vaszjatka mellé a padra, a padlóra hajintotta a csizmát, és gyorsan nekiállt feltekerni a kapcát.
Az orvos cigarettát vett elő, és kiment a levegőre. Minden változatlan volt: szürke ég, hófúvás, szél. A tanya mintha kihalt volna – se egy emberi hang, se egy kutyaugatás.
A tornácon állva és a frissítő cigarettafüstöt fújva, Platon Iljics már a másnapra gondolt. „Éjjel beoltom az embereket, reggel meg megyünk a temetőbe, megnézzük a sírokat. Csak a karantén nehogy lyukas legyen ebben az időben, átbóklászik a mezőn valamelyik, aztán keresheted, mint tűt a szénakazalban. Mityinóban a dupla kordonzár se segített – csak átjutottak rajta, átrágták magukat… Vajon Zilberstejn ott van-e már? Bárcsak ott lenne! Kettesben könnyebb oltani, egy éjszaka alatt az egész faluval végeznénk… Nem, sehogy se ér oda nálam előbb Uszohból, mégiscsak negyven verszta, meg hát ilyen időben… Már csak ez a hóvihar hiányzott…””
2011, Gondolat, M.Nagy Miklós
