Senkinek sem ajánlom, hogy a Hóviharral kezdje a Szorokinnal való ismerkedést. Megkockáztatom, hogy egy életre elmegy a kedve tőle, amiért nagy kár lenne.
Állítólag ez a könyv egy újabb trilógia (Az opricsnyik egy napja, Cukor- Kreml) záró kötete, de önállóan is megállja a helyét. Ha már trilógia részeként kezeljük, groteszk is, futurisztikus is, és aki megszerette Szorokin stílusát, nagy élvezettel száguld keresztül ezen a 180 oldalon is- csak éppen a végén ül majd bután. Elmarad a nagy érzés, helyette lehet azon töprengeni, mennyit ivott és/vagy szívott ez a Vlagyimir? A Hóvihar maga a nagy orosz abszurd, ahogy azt Platon Iljics Garin doktor találóan megjegyzi a történet egy pontján.
A művet két pillér tartja, az orosz vidék és a kemény orosz tél leírása. Mindkettőt ismerjük már egyéb regényekből, de a téma, úgy látszik, kimeríthetetlen. Lehet még új szavakkal leírni a csontig hatoló hideget, a hópihék kavargását, az emberi test lassú megadását, az akarat megtörését a legnagyobb hatalom előtt. Aztán a vidéki orosz emberek kedvességét, a szamovár melegét, a vodkát és hozzá a finom harapnivalót az utazók minden stációjánál. Csak az a kérdés, érdekes-e ez a kettő annyira, hogy elvigyen a hátán egy regényt? Szorokin ezt is megoldja, egy nagyon ügyesen megválasztott csalival éri el, hogy az se tegye félre a könyvet a felénél, aki nem élvezi a puszta stílusgyakorlatokat. A főszereplő (fent említett doktor) mindenáron el akar jutni egy zombiktól fenyegetett faluba, ahol a túlélők elbarikádozták magukat, úgy várják a vakcinát a bolíviai vírus ellen. A másik hős Perhusa, a kocsis, aki vállalja, hogy a hóvihar ellenére minilovak vonatatta szánján elfuvarozz oda. Szorokin már a regény elején meglebegteti az izgalmakkal kecsegtető zombi történetet, hogy mindenki lázasan lapozzon tovább. Gondolom, jót röhöghetett a markába.
Az orosz irodalom szakértői bizonyára felismerik a váltakozó stílusú elbeszélésben, hogy melyik rész melyik nagy orosz íróra reflektál. Csehov és Tolsztoj biztosan felismerhető, de nyomokban fellelhető Szolzsenyicin, Turgenyev és Puskin is. Vagyis nemcsak a tél és a vidék, hanem a nagy elődök előtti főhajtás is egyben a mű.
A történet pontos ideje bizonytalan, de még a 2000-es években járunk. Van megint uralkodó, gyakran használt kifejezés a szabotázs, új vívmányok és drogok jelentek meg. Azért vidéken még mindig fával fűtenek, vízimalommal őröltetnek, és savanyított gombát rágnak a vodkához. Hemzsegnek a mesealakok, karöltve a modern technikával. Erre mondaná anyukám, hogy se füle, se farka, és tényleg. Szerencsére Szorokin olyan élvezetesen ír, hogy ha fogadásból, kalapból kihúzott témáról kellene írnia, valószínűleg az is tetszene. A fordítás szép, a regény rövid, aki szereti a vicces fantáziaburjánzást, bártan vágjon neki.
„– Azt miféle járgányod van… milyen erős? – kérdezte az orvos megkönnyebbülten.
– Ötven lóerős.
– Az jó! Másfél óra alatt oda is érünk Dolgojéba. Visszafele meg már öt rubellel gazdagabban jöhetsz.
– Eh, uram, nem azér’… – mosolygott Perhusa, és legyintett nagy, rák ollójához hasonló kezével, vézna combjára csapva. – Na, jól van, indulás!
Eltűnt a kemence mögött, és kisvártatva durva szövésű szürke kabátban és vattázott nadrágban bújt elő, amit majdhogynem a mellén húzott össze katona derékszíjjal, a hóna alatt meg a szürke nemezcsizmáját hozta. Leült Vaszjatka mellé a padra, a padlóra hajintotta a csizmát, és gyorsan nekiállt feltekerni a kapcát.
Az orvos cigarettát vett elő, és kiment a levegőre. Minden változatlan volt: szürke ég, hófúvás, szél. A tanya mintha kihalt volna – se egy emberi hang, se egy kutyaugatás.
A tornácon állva és a frissítő cigarettafüstöt fújva, Platon Iljics már a másnapra gondolt. „Éjjel beoltom az embereket, reggel meg megyünk a temetőbe, megnézzük a sírokat. Csak a karantén nehogy lyukas legyen ebben az időben, átbóklászik a mezőn valamelyik, aztán keresheted, mint tűt a szénakazalban. Mityinóban a dupla kordonzár se segített – csak átjutottak rajta, átrágták magukat… Vajon Zilberstejn ott van-e már? Bárcsak ott lenne! Kettesben könnyebb oltani, egy éjszaka alatt az egész faluval végeznénk… Nem, sehogy se ér oda nálam előbb Uszohból, mégiscsak negyven verszta, meg hát ilyen időben… Már csak ez a hóvihar hiányzott…””
2011, Gondolat, M.Nagy Miklós
