A ráhangolódás már az olasz-románon megkezdődött (reméltük, hogy a Zu nem látta) és mire beverekedtük magunkat az A38 gyomrába, a maligánfok már felülről súrolta az ideálist. Sőt, az előzenekar helyett a fedélzeti bárpultot választva már a májfunkció is szétesőben volt, mint a francia védelem.

Szerencsére még időben érkezett egy kijózanító(?) belső hang, ami figyelmeztetett, hogy – kóserszilva ide, EB oda – ma este talán mégis inkább Mike Patton Quartetre kéne összpontosítani. A tizenegyes kezdésre aztán a terem szépen megtelt elkötelezett rajongókkal és kellő sznobériával felvértezett szimpatizánsokkal. Namármost!

A koreográfia száz százalékig megfelelt az elvárásoknak, azaz a dob-basszus-szaxofon felállású hangszeres kommandó, sűrűre szőve szállította a freejazzes, hardcore-os imprókat, a művészúr pedig, visszafogott stricinek álcázva magát sívítozta, suttogta, énekelte(?) végig a bő egy órát. Pontosabban mindenféle kütyükön, erősítőkön átszűrve effektezte szanaszéjjel önmagát.

Hangutánzott! Aláhúzom, baromi nehéz szavakba önteni egy effajta bizarr, dramaturgiai csúcspontokat mellőző, a megbecsült formára magasról tojó koncertélményt. Illetve ez már inkább performance kategória, összefüggő zajártalom, esetenként kakofónia.

A sodorvonalat messze elkerülő, outstanding vállalkozás inspiráló vehemenciával ügykezelt a színpadon.

Egyértelműen látszott, hogy a generális és a 'zolaszok nagyon érzik egymást, a témázásokat rendszeresen elválasztotta egy-egy összeröhögés (sztem rajtunk), a kortárs hc/crossover műfaj egyik legmerészebb vezéralakja úgy élvezkedett a billentyűi mögött mint egy kisgyerek.

Mégis inkább mi éreztük kis hülyének magunkat.

Ha időnként nyújtanak is kapaszkodókat, kapaszkodónak vélt ismétlődő témákat, azt a lehető leggyorsabban kikapják a kezedből (David Lynch..), magadra hagynak, mintha azt üzennék:

Innentől oldd meg te, öregem!

Hát jelentem mi tegnap este kudarcot vallottunk és nem oldottuk meg. De körülöttünk, más szerencsésebbek talán igen, bár élnénk a gyanúperrel hogy sokak számára az élményt kurvára nem a zene, hanem a jeles személyiség kartávolságnyi jelenléte okozta.

A nyers, masszaszerű előadást azért egy-két harmonikusabb könnyítéssel letolták a torkunkon, így is komoly feladat elé állítva emésztőrendszerünket.

A végére egy szétcsavarozott free-jazz koncert és egy ózdi kohólátogatás vegyes élményét kaptuk a batyunkba Pattonaziéktól...

Nyilvánvaló a tény, hogy Mike a Peeping Tom féle popos kikacsintás után újra zavarkeltésben utazik. Méghozzá nagy sikerrel.

Mivel a maestro maga pakolta el a "makramét" megpróbáltunk közelebbi kontaktust létesíteni véle, de egy esetleges közönségtalálkozó ötlete nem izgatta fel a fantáziáját.

(A fotókat köszönjük a photographic.hu-nak és wovbaggernek.)

Marhára úgy néz ki, hogy második nekifutásra ugyan, de összejön az ötödik. Azaz Mike Patton péntek 13-án ötödször teszi – hivatalosan – tiszteletét Budapesten, most éppen az A38-on.

A valamikori Faith No More és egy raklapnyi kultzenekar énekese (Fantomas, Mr. Bungle, Tomahawk...), illetve számos avantgárd zenei bemozdulás támogatója végre pótol!

A FNM feloszlását követő űrt betöltendő és munkamániáját levezetendő, a legkülönbözőbb zenei projektekbe ásta bele magát. A közös nevező szinte mindig a formabontás és útkeresés, ahol a textúrák elsőbbrendűsége gyakran az emészthetőséggel dacol. De az esetlegesen öncélúnak tűnő kísérletezések sem törték meg a körülötte kialakult nimbuszt. Ráadásul másodállásban kiadót vezet (Ipecac Records), ahol karitatív tevékenységként masszív tehetségkutatás is folyik.

A tavalyra beígért pletykaszagú fellépésre még Peeping Tom képében érkezett volna, de a mostani buli már a Mike Patton Quartet fedőnévre hallgat. Amely valójában a hősünkkel kiegészült Zu nevezetű olasz triót takarja.

A különbség azonban korántsem árnyalatnyi, mivel a Peeping Tom lekerekített, simára esztergált idézőjeles popjához képest most egy szinte definiálhatatlan, súlyos és felkavaró, improvizatív zenére számíthatunk.

A tisztánlátás kedvéért: a dobbal, basszusgitárral és szaxofonnal büntető trió freejazzt kever hardcore-ral, punkkal, de szinte bármivel és Mike erre az absztrakt képződményre beatboxol, hörög, visít, motyog, és ha úgy tartja kedve, talán még kvázi dallamokkal is kedveskedik.

Szóval jóféle elborult, zaftos szeánszra tessenek készülni, amiből nem hiányozhat némi pickup baszkurálás, cséphadarás és a végletekig széteffektezett ének sem.

...a dal, melynek címe...

Nem tudom hogy vajon a húszévente csúcsrajáratott károsanyag-kibocsátás, esetleg a Mersey-be hugyozott halucinogének ciklikus telítődése okozza-e, de a liverpooli popzene, az évezred elején már harmadik virágkorát élte.

A gombafejűek és Gerry pészmékerei voltak a kikötőváros és az un. British Invasion első nagyágyúi. Aztán jó tizenöt évvel később, a New Wave hullámain érkezett Echo and the Bunnyman és az A Flock of the Seagulls. A legutóbbi garázsrock revivalnak pedig minimum két helyi bandát köszönhetünk. A hatvanas évek pszichedéliáját skával, folkal, illetve bármivel keverő Coral állítólag egy teljes-testhosszal vezet, de a "tesó" The Zutons még próbálkozik.

A zutonok bemutatkozása (Who Killed The Zutons) olyan combosra sikeredett, hogy még az igen mérvadó Mercury-díjra is jelölték. Sőt a két évvel későbbi folytatás is megjárja( Tired Of Hanging Around), de fontosabb, hogy futószalagon potyogtatták az olyan slágereket, mint a vagány Pressure Point, a karcos It's The Little Things We Do, vagy az Amy Winehouse által is elirigyelt Valerie.

Amy Winehouse - Valerie

A múlt héten megjelent You Can Do Anything-et a NME igyekezett gyorsan a földbe döngölni(4/10), pedig a képlet most is ugyanaz, mint korábban, legfeljebb az esszencia - azaz a szokásos popbeat, soul, blues, tengerésznóta stb. egyvelege - hígult fel egy picit. Ez azonban a lényegen - azaz hogy a dalírás még mindig nagyon megy nekik - marhára nem változtat. Másrészről meg ja, mert ezúttal valóban kevesebb a kocsma és több a revü..

Az első kislemez (Always Right Behind You) egy igazi hamisítatlan tinglitangli, amely a pszichedélikus áthidalásokat leszámítva Cliff Richard paródiának sem utolsó. A Harder and Harder gerjedő gitárjaihoz képest a füstös Put A Little Aside könyörtelenül a pulthoz szegez, akárcsak a Dirty Rat atmoszférikus szaxofonja, amihez viszont már ital is dukál. A What's your Problem remek kis bugit rittyent, a Scissor Sistert idéző You Could Make The Four walls Cry duettje és a Freak glammes cizelláltsága azonban nem az ízléstelenségről, csupán a szükséges giccs kipipálásáról szól.

Always Right Behind You

A Gimme a Reason pedig szimplán fasza, lüktető garázsrock, míg a végére odabiggyesztett Little Red Door egy kellemes waltzer, country üzemmódban.
Szóval atyaúristen-NME ide vagy oda, a lemez - ugyan kevésbé spontán, mint a debüt, de - energikuságával és dallamosságával bármilyen leülőben lévő kerti-partit kihúz a szarból, és reggelre még buborékos ásványvíznek is megjárja.

Kapcsolódó linkek + teljes anyag a lejátszóban

a zutons hivatalos honlapja

a zutons myspace.com oldala

Elöljáróban annyit, hogy a hazai forgalmazó kreatívjainak megint járna a kukorica gránát a "frappáns" címadásért, ugyanis a mű hangulatától nem is állhatna távolabb ez a debil módon vicceskedő magyar címválasztás. Ráadásul nagyon bosszantó,hogy a filmnek nemcsak az üresen tátongó mozikkal kell megküzdenie,hanem a saját nevével is, ami ahelyett,hogy védjegye lenne inkább harsány és buta reklámszlogenként funkcionál.

Az In Bruges persze humoros, sőt itt-ott Monty Phyton szinten szellemes vállalkozás és a 127 fuck/107 perc ellenére mégsem annyira a trágárkodása miatt megragadó. (bár az is jó:)) Különlegesen abszurd, bágyadt hangulata több spirituális puskaport hordoz mint elsőre gondolnánk. Ray (Colin Farrell) és Ken(Brendan Gleeson) ír fejvadászok, akik felsőbb utasításra a festői, ám unalmas Bruges-ben kényszerpihenik ki a legutóbbi fájdalmasan félresikerült bevetésüket. Az 50 körüli Ken persze könnyebben vedlik át szimpla turistává mint a fiatal, robbanékonyabb kollégája, aki folyamatosan nyavalyog és inzultálja környezetét és eközben szép lassan felemészti a gyermekgyilkosság biblikus bűne.

A színházi emberként és rövidfilm oszkárosként elhíresült direktor Martin McDonagh borízű, európai bölcsességgel vezényli a farzsebből előrántott tragikomédiáját, sznobéria és gőgösség nélkül ejti zavarba nézőjét percről-percre. A legszebb, hogy itt-ott az európai művészfilmes tábor is kap egy-két koppintást a fejére, de ettől még a mozi hovatartozása nem kérdőjelezhető meg.
A filmbéli események eleinte finoman csordogálnak, majd egy várható, de mégis fineszes csavarral ütemet váltanak az alkotók, és a történet a finoman poénkodós ízvilágból véresebb bukéra vált.

Harry, a "a csináld magad" elveket való bérgyilkos góré (Ralph Fiennes) helyszíni feltűnésével teljessé válik a dramaturgia,innentől már tobzódunk a jobbnál-jobb jelenetekben. Az álmos belga kisváros tökéletes kontraszttal falaz hőseink körversenyének, és az 1000 éves épületek szép lassan alakulnak át a lelki és materiális síkon is csatározó, jópofa, ám rovott múltú gengszterek purgatóriumává.
McDonagh kézben tartja a gyeplőt, színészei 24 karátos színpadi manírokkal színezik alakításaikat. Colin Farrell zavarodott furkója jó lehetőség a színész munkás-paraszt akcentusának villogtatására, emellett karakterének finoman átvilágló értékeit is hitelesen láttatja, és helyenként feltűnően aranypofa a fokozatosan becsavarodó Ray szerepében. Szimpatikus a fiatalember, na.

Trailer

Brendan Gleeson szokásos forma 1-es szintjén teljesít, Ralph Fiennes pedig veszedelmes vicsorgással rontja a levegőt a fináléban. A furcsa belga kishölgy Chloé (Clemence Poésy) igazi háztáji kiegészítő, Ray-el folytatott faramuci románca eredeti szála a történetnek. Nagy kedvenc még a kurvázós-drogos filmsztár törpe, aki valószínűtlen karakterével nagyban hozzájárul az In Bruges autentikus klímájához, ráadásul a lezárásban is hathatósan kiveszi a részét.

Sundance "red carpet"

Bravúros kis független mozi ez, elvitathatatlan erényekkel,így hát kalapokat le McDonagh előtt.

Első játékfilmnek soha rosszabbat.

Kapcsolódó linkek:

A film hivatalos honlapja

Imdb.com info