A nyolcvanas évek végén megjelent gyúlékony debütáló lemez, és a 90-es folytatás óta csupán egy sorlemezt hozott össze a Jane’s Addiction, ráadásul köztük 13 évnyi egyéb ügykezeléssel szüneteltették tevékenységüket, így a döngölősebbre sikerült 2003-as visszatérés óta eltelt 9 év nem is tűnik olyan hosszúnak, főleg, hogy az extravagáns alter-funk-hard rock képletű zenekart már a 90-es évek elejére kult státuszig tolta a rajongók és a kritikusok hevesen allézó tábora.
Perry Farrell kápó és gitáros szárnysegédje, Dave Navarro nem egyszerű esetek, történetük számos, kisebb-nagyobb szétválásra és összeborulásra tagolható, de hát a nyughatatlan lelkű alkimisták, már csak ilyenek. Az vitathatatlan, hogy Farrell igazi aranyműves dalszerző, mellékprojektjei (Porno for Pyros,Perry Farrell's Satelite Party) minden esetben vitték a lécet, a narcisztikus porondmester igazán tudja hogyan kell egy pályát megóvni a kliséktől, s mindig finoman kitérni a sodorvonaltól.
A fenti kijelentés talán épp az októberben megjelent The Great Escape Artist esetében sántít egy kicsit, ugyanis az új lemezen kevésbé érvényesül a Jane’s Addiction-re oly jellemző pszichedelikus őserő, a Nothing’s Shocking és a Ritual de lo Habitual fortyogó mélysége, és mindent kiégető energianyalábjai fellelhetőek ugyan, az áramerősséget azonban jócskán lefojtották. A 2003-as Strays húzása is enyhült, az egész valahogy nyugodtabb, tisztább és öregesebb. Az ötven körüli Farrell immár nem lázongó lelkű költő,hanem materialista filozófus, aki űr-tér-idő tematikáját megtartva, komorabb,viszafogottabb hangvételben komponál.
A stúdiózáskor a basszer kezelését Dave Sitek-re bízták,aki koncepcionista producer lévén mértant hozott a rendszerbe, mely fésültebb, átgondoltabb projektet eredményez, ám ezen jelzők nem igazán csengenek jól a rockn’roll kéziszótár meghatározásai szerint.
Farrell azonban továbbra is remek dalszerző, így a szedáltság ellenére is korrekt albummal van dolgunk, kicsit sok a mellékíz (főleg U2, meg Muse), de az alapokat egyértelműen Jane’s Addiction receptúra alapján főzték. Ráadásul a korábban zavaró karcos folyamszerűség teljesen hiányzik, a frappáns dal centrikusság valahogy jól áll a zenekarnak, több kiváló szerzeményt is elcsíphetünk már első hallgatáskor. Mindenképp idesorolható a vaskos Navarro lefogásokkal megtűzdelt Underground, a fémesen zajongó End to The Lies, és a 2011-es év talán legnívósabb „gyártott slágere”, a kozmikus energiákat felszabadító Irresistable Force (Met the Imoovable Object), melyben Farrell komolyan megvillantja adottságait, hangja még mindig elementáris.
Néhány elfogadható alibizés mellett (Curiosity Kills, I’ll Hit You Back) aztán ott van még a Twisted Tales, mely ugyan komoly Bono Vox- Edge manírokkal felvértezett rádiós dal, mégis működik és a lemez jól érzékelhető középpontját adja. Az eredeti basszusgitáros, Eric Avery hiányát egyébként nehezen sikerül pótolni, Sitek (már Chris Chaney) nem képes a középszinten hömpölygő dalokat aládúcolni (Ultimate Reason, Splash a Little Water in It), miközben a ritmus szekció másik fele ,Stephen Perkins dobos, alapból zseniális.
Avery pótlására tavaly besorozott, azóta elbocsátott egykori gunner, Duff McKagan három dalban is társszerző, az egyik épp az a Broken People, ami a lemez egyik legerősebb dala, csodásan kiénekelt és remek gitárszólammal megtámogatott melankolikus lírázás, a Farrell-Navarro páros legszebb napjait megidéző hatásfokkal.
Az utolsó tételben aztán jön egy féregjárat és amikor kiérünk odacsap a klasszikus hangzású, nagybetűs JANE’S ADDICTION, a Word’s Right Out of My Mouth kaszabolós éle, 220 voltos behúzása, energikus lüktetése az aranykort idézi.
A rock viszonylag sivatagos évet tudhat maga mögött, így Farrellék visszatérése nagyot dobott az utolsó negyedév lehangolóan elnyúló görbéjén. Forradalmi hév és artisztikus meghökkentések nélkül is erős munka, melynek legnagyobb erénye, hogy a Jane’s Addiction újra él és talán felénk is turnézik majd, ha a feloszlásban is igen erős kompánia egyáltalán megéri a 2012-es évet.
Úgy legyen!
