A Mastodon legutóbbi jelenésekor egészen a Billboard lemezlista 11. helyéig kapaszkodott. Pontosabban ott nyitott 2009 tavaszán. Az ősrajongók azonban az eladásokban kimondottan jól szereplő Crack the Skye-t a leszállóág kezdetének könyvelték el.
Az atlantai progmetálosok előmenetelét – a tökéletes szériát alkotó Remission, Leviathan, Blood Mountain nyersességét, tempóját és extrémitását - ismerve valóban lazult a gyeplő, ám a tradícionálisan nagyívű, de relatíve szalonképesebb anyaggal az ortodox metálosok java is csak kötelességből akasztott bajuszt (pontosabban szakállt).
Az ultra ortodoxok szerint persze már az első nagykiadós darab, a Blood Mountain is dobozban maradhatott volna. Az eleinte a komplett Crack the Skye műsorral, majd egy jóval kompromisszumképesebb best of anyaggal szinte folyamatosan turnézó – és a Hegyalja Fesztivált is útba ejtő - Mastodon valamikor az év elején jelentette be, hogy a szabadnapokon egy újabb albumnyi anyagot ütöttek össze. Később, kellő iróniával persze, hozzátették, hogy az eddigi négy, történelmi, mitológiai és fantasy utalásokkal terhelt koncept-albummal ellentétben a The Hunter az égvilágon semmiről nem szól majd, azaz játszották, amihez éppen kedvük volt. Ez – mondhatni - azért valahol mégiscsak koncepció.
A „szakmázóknak” azonban elsősorban nem a tétnélküliség, hanem az új navigátor, a levegősebb műfajokban, így a sláger-hip-hopban (Eminem, 50 Cent) és súlytalan gitárzenékben (Switchfoot, Avenged Sevenfold) harácsoló Mike Elizondo producer szúrhatja a szemét.
Az új tünetegyüttest hordozó The Hunter ettől persze még vastagon tartalmazza a jó értelemben vett Mastodon kliséket: Brend Hints gitáros bendzsóban gyökeredző, hol elemi erejű, hol pedig meglepően cizellált technikáját, a dobos Brann Dailor sűrű és hegyomlásszerű pörgetéseit, az ikergitáros kiállásokat, és a három - ezúttal minden eddiginél nagyobb teret kapó – énekhangot (megjegyzendő, a fiúknak tényleg arany kezük van, a torkuk azonban „asztalnál meghal”). Az elborult szövegvilág, ezúttal ugyan kevésbé epikus, de a Curl of the Burl ("I killed a man 'cause he killed my goat") vagy a Dry Bone Valley vaskos életképei mindenképp megérnek egy misét, a The Octopus has no Friends címének segédanyag nélküli értelmezéséért pedig plussz pont adható.
A Leviathan/Remission ősrobbanásán és a Blood Mountain-en trenírozott dobhártyáknak nagyjából a harmadik számig, a robajszerű Blastreroidig vagy a reszelős Spectrelightig kell várniuk a levegőbe öklözéshez, hogy aztán a space rockos szintetizátorral indító és ünnepélyes templomi kórusműbe torkolló Creature Lives hallatán újra magukba roskadjanak és megállapítsák: ebből ma már nem lesz durvulás. Durvulás ugyan tényleg nem, viszont a komplett The Hunger-ről sütő kvázi neohippis és nem kvázi space és/vagy klasszik-rockos hangulat (igen, a szokásos Pink Floyd áthallásokkal együtt, amit per pillanat a galaktikus Sparrow vagy a bizarr szintetizátorral dúsított All the Heavy Lifting reprezentál) újabb bizonyíték a kisérletezőkedvre, a spontaneitásra és a méltóságteljes öregedésre. Bár ez utóbbit illetően – a zenekar outfittjét, különösen Brend Hints homloktetoválását elnézve - még mindig erős kétségeink lehetnek.
Szerencsére.
