HTML

Óriási Rádió

Gatyába rázva

Lecke komfortosoknak / Fabio Geda: A tengerben élnek krokodilok - Eniatollah Akbari igaz története

2011.08.22. 09:43 marge gunderson

Nem szabad elhamarkodottan ítélni. Ha például egy történet úgy kezdődik, hogy egy tízéves kisfiút az anyja magára hagy egy idegen országban, pénz, ismerősök és búcsú nélkül, arról az anyáról csúnya szavak jutnak eszünkbe.


 

De tegyük fel, hogy Afganisztánban járunk, valamikor napjainkban. A kisfiút az anyja már évek óta rejtegeti egy krumpliveremben, mert a tálibok kalasnyikovokkal keresik, hogy bevasalják rajta halott apja adósságát (vagyis eladják rabszolgának). A fiú növekszik, de az öccse is, és ketten már nem férnek el a veremben, így aztán az anya átcsempészi Pakisztánba, ellátja három jó tanáccsal, aztán éjjel visszaszökik a határon két kisebb gyerekéhez.


http://libriblog.com/files/2010/05/Geda-Akbari-300x178.pngInnentől kezdve a nyugati olvasóban felmerülnek lehetőségek, hiszen olvastunk és hallottunk már sok hasonló történetet. Tisztában vagyunk vele, hogy ebben a világban a gyerekekre minden sarkon pszichopaták, pedofilok és szervkereskedők leselkednek. Csakhogy ez a könyv más. Nem fikció, hanem valóban megtörtént eset, amit a húszéves fiatalember mondott tollba Fabio Geda pedagógusnak. Miközben menekültek tűnnek el, őrülnek meg vagy halnak meg körülötte, Eniat útját mindig a megfelelő pillanatban keresztezik jó emberek, visszaadva ezzel egy kicsit az olvasó emberiségbe vetett hitét.


Szenvedni ugyan sokat szenved, testileg, lelkileg egyaránt. De ahogy ezt elmeséli, az a nagy adag bölcsesség és derű olyan magával ragadó, hogy ez a kis könyv kilóg az ún. igaz történeteket elmesélő rémregények közül. A frappáns, sokszor nagyon humoros hasonlatok sokasága, az a természetesség, minden pátosz nélküli tárgyilagosság, ahogy elmeséli a dolgokat, sokban emlékeztet az Egy gésa emlékirataira, vagy a Pi életére.


Enaiatollah Akbari elhatározza, hogy nem hal meg, és eljut egy olyan országba, ahol emberhez méltó körülmények között élhet. Végig ez a cél lebeg a szeme előtt, „mint szamár előtt a répa”. Emellett már nincsenek nagy igényei. Első helyen szerepel, hogy iskolába járhasson. Ez végig nagyon fontos számára, az egész könyvet áthatja az iskola utáni sóvárgás. Miután a család hiányát igyekszik kiölni magából, hiszen különben nem tudna életben maradni, az iskola lesz a rendezett gyerekkor szimbóluma. Aztán szeretne egy karórát, esetleg farmernadrágot. Dolgozik bazárban, építkezésen, teázóban, napi tizennégy órát, néha többet. Megtanul cirka nyolc- tíz nyelvet és dialektust. Közben gyalog, kamionban, buszon, gumicsónakon, hajón menekülve lassan, de biztosan halad nyugat felé. Időről időre visszatoloncolják, ilyenkor minden megmaradt pénzét felhasználva újra elindul előre. Öt évébe telik, hogy eljusson Afganisztánból Olaszországba.


A regény, vagy útinapló vegyes érzéseket kelthet az olvasóban az egymás iránti felelősségről, toleranciáról, a békében és jólétben élők kiváltságairól. Mind tartalmát, mind terjedelmét tekintve alkalmas pedagógiai célú felhasználásra. Nemcsak iskolásoknak.

 


„Húsz, talán harminc fegyveres tálib ugrott ki a kocsikból. Mind kiszálltak, majd ugyanaz a férfi, aki már járt nálunk, berontott a terembe, és a tanárunk elé lépett: Megmondtuk, hogy zárd be az iskolát! De te nem hallgattál ránk. Ezért ma mi tanítjuk meg nektek a leckét.

Az iskola tágas épület volt, és mi, gyerekek, sokan voltunk, talán több mint kétszázan. Évekkel korábban a szüleink építették fel az iskolát, minden család napokat dolgozott, ki-ki ott segített, ahol tudott, tetőt ácsoltak, vagy az ablakokat fedték be, hogy ne fújjon be a szél, s télen is lehessen órákat tartani – bár persze a szél ellen nemigen lehetett védekezni: minduntalan letépte a felakasztott lepleket. Az iskolában több osztály, és egy igazgató is volt.

A tálibok mindannyiunkat, gyerekeket és felnőtteket, kiparancsoltak az épületből. Felszólítottak minket, hogy álljunk körbe, elöl a gyerekek – mert mi alacsonyabbak voltunk –, hátul a felnőttek. Aztán a kör közepére állították a tanítónkat és az igazgatót. Az igazgató a zakója hajtókáját szorította, mintha szét akarta volna szakítani az anyagot, sírt, és jobbra-balra tekingetett, mintha keresne valamit, s nem találná. A tanítónk ellenben csöndesen állt, mint ahogyan szokott, leeresztett karokkal, szeme nyitva volt, ám valahová befelé nézett; emlékszem, szelíd tekintetével mindenkitől elbúcsúzott.

Bá omidi didár, gyerekek, mondta. Még találkozunk.

Lelőtték őket. Ott, mindannyiunk szeme láttára.

Attól a naptól kezdve zárva volt az iskola, de az élet iskola nélkül olyan, akár a hamu.”

 

 

 

 

Athenaeum, 2011, Gyimesi Kinga

Szólj hozzá!

Címkék: kritika kötet marge betű

A bejegyzés trackback címe:

https://oriasi.blog.hu/api/trackback/id/tr654579137

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

Nincsenek hozzászólások.
süti beállítások módosítása