Nem adok arra, ha egy könyvre ilyesmit írnak: „30 nyelven több mint 1 millió eladott példány,”, „elsöprő siker”, vagy éppen az ilyen, olyan magazinok, újságok idevágó magasztalását idézik a borítón. Annyi rossz vagy közepes könyvbe futottam így bele, hogy már nem hiszek senkinek.
Most mégis hazavittem ezt a könyvet, pedig sem a cím, sem a szerző neve nem mondott semmit, holott állítólag valóban nagy durranás volt világszerte, tavaly nálunk is. Amúgy sem olvasok túl sok osztrák könyvet, itt az ideje. Ráadásul az e-mailen kibontakozó szerelemről, mint a jó öreg levélregény utódja, kellemes tapasztalataim vannak, a Meztelen Juliet óta.
Adott egy nő meg egy férfi, akik véletlenül elkezdenek e-mailezni. Elég gyorsan rájönnek, hogy vonzódnak egymáshoz. A flörtölésnek erről a meglehetősen biztonságos módjáról hamar kiderül, hogy nagyon is sok veszélyt rejt. A visszafelé udvarlás tökéletesen sikerül, a szenvedély hullámzásai között mindkét fél alig várja, hogy végre az is megtörténjen, ami még nem, ami egy kapcsolatban általában először szokott megtörténni. Még nem hallották egymás hangját, még sosem találkoztak, fényképet sem cseréltek, de mindketten egyre jobban vágynak rá. Közben otthon élik a saját életüket. Emmi házasságban, ami éppen elég régóta tart már, hogy könnyű legyen egy harmadiknak befurakodni. Leo egy haldokló kapcsolat béklyójában, már inkább kint, mint bent.
Az internet az életünk része lett, minden területen új távlatokat nyitott, nem kivétel ez alól a házasságtörés vagy az ártatlan kalandozás sem.(Külön köszönet az írónak, hogy Leo és Emmi nem csekkolták le egymást a Facebookon, vagy ilyesmi, Glattauer hagyott még valami titkot, játékot a képzeletnek.) Mindenki annyit mutat magából, amennyit akar. Leo és Emmi sem tudnak sokat egymásról, a morzsákból próbálják kitalálni, megalkotni egymást. A könyv a szerelem mellett a szavak erejéről szól, szerencsére Glattauer nagyon élvezetes stílusban ír. Van egy férfi, aki az írott sorokon keresztül meglátja a nőt, amikor az már beleszürkült a házasságba, akit a férje talán már régen nem lát, legalábbis nem úgy, ahogy azt a nő szeretné. A nő, aki csinos, kedves, szellemes és szenvedélyes, kap az alkalmon, hogy végre megint Nő lehet, nemcsak feleség és anya. De ami eleinte ártatlan és következménymentes játéknak tűnik, abból akár igazi szerelem is lehet, ettől viszont mindkét fél megrémül. Végül is erről szól a legtöbb ember magánélete- vergődés a monogámia és az új iránti folyamatos vágy között.
A végkifejlet olyan, amilyen, nem lenne szép dolog tőlem tovább írni. Hátha valaki még nem olvasta. Elkészült a folytatása is, A hetedik hullám címmel, ami nem biztos, hogy jó ötlet volt, habár nagy könyvsiker az is. (Majd elolvasom.) A Gyógyírt színházban is játsszák, ami izgalmasan hangzik, remélem egyszer itthon is meg lehet nézni. Lányok, vigyázat, aki sírt pl. a Madison megye hídjain, az készítse a zsepit most is.
„…amit mi itt művelünk, amiről mi itt beszélünk, az nem más, mint maga a magánszféra, igenis a magánszféra, és semmi más, csakis az, az első e-mailtől egészen máig, egyre behatóbban. Nem írunk semmit a munkánkról, nem áruljuk el, hogy mi az, ami érdekel, még azt sem említjük meg, hogy mi a hobbink, úgy teszünk, mintha nem létezne kultúra, politika, sőt, remekül megvagyunk még az időjárás- jelentések nélkül is. Az egyetlen, amit teszünk, és ami miatt minden másról megfeledkezünk, az az, hogy behatolunk egymás magánszférájába, maga az enyémbe, én a magáéba. „
Park könyvkiadó, 2010, ford.:Kajtár Mária
