Nem hallgatom el, hogy a könyv első oldalait egyre komorodó arccal olvastam. Már kezdtem szidni magamban az egész print-on-demand könyvkiadást, aztán elmúlt minden haragom.
Eszembe jutott, amikor néhány éve egy tanítványom megmutatta, miket ír egy fantasy oldalra. Meg voltam tisztelve, aztán az évek során egyre több ilyen zsengét láttam, verset, prózát, képregényt egyaránt. Dohoczki Máté könyve ilyen hatással volt rám, szerintem a szerző tizen-, maximum huszonéves. Aki ilyen alapon nem tud szemet hunyni, az jobb, ha bele sem kezd a Bizonytalan jövőbe. Önmagában a szöveg élvezeti értéke nem eget rengető, trash-nek nem elég durva, leginkább egy kicsit hosszabb lélegzetvételű gimis dolgozatra hajaz.
Vannak szép számmal regények és novellák, amelyek arra a tételre épülnek, hogy egy közösség döntése alapján az öregeknek el kell pusztulniuk, hogy a többiek boldogulását ezzel elősegítsék. Mehet ez önként (Sánta Ferenc: Sokan voltunk, Fukazava: Zarándokének, Jack London: Az élet törvénye), vagy nem annyira önként (Buzzati: Hajtóvadászat öregekre).
Dohoczki Máté kisregénye ezen csavar egyet, amikor egy olyan szigetet mutat be, ahol a törvény a fiatalok meghatározott időben történő kiirtását mondja ki. Kár lenne belemerülni a történetbe, ami mindössze 100 oldalas, akit érdekel, elolvashatja.
Ebben a világban a fiatalok ki vannak szolgáltatva a felnőtteknek, és ezek a felnőttek az élet univerzális törvényét áthágva feláldozhatják őket. Ez az alaptörténet akár értelmezhető a fiatalok mai helyzetének egyfajta ábrázolásaként is. A középiskolás korosztály, ha körülnéz Magyarországon, joggal érzi úgy, hogy a jövő minimum bizonytalan, alacsonyabb rendű állampolgárként kezelik őket, alig szólhatnak bele sorsuk alakulásába.
Nekem külön örömet jelent, hogy a könyv ürügyén, kiírhatom magamból egy régi mérgemet. Dohoczki Mátéról tehát semmit sem tudok, csak annyit sejtek, hogy nagyon fiatal. (Hosszas guglizás után találtam tőle egy Fehér mészáros című horror történetet is.)
Középiskolás diákok stílusát vélem felismerni az írásában, de ezt abszolút nem lekicsinylően értem. A Bizonytalan jövő újra megerősített abban a hitemben, hogy ezzel a sokszor elsiratott korosztállyal mégsincs akkora baj. Az emberek tudatába mostanában befészkelte magát az a gondolat, hogy a „mai fiatalok” mind tanárverő korcsok. (Különösen veszélyes, ha pedagógusok állítják ezt, mert könnyen fellép a Pygmalion effektus.) Nem hiszem, hogy a tizenévesekből valami evolúciós sorvadás eredményeként kiveszett volna a kreativitás vagy a művészi érzék. Szinte az összes tini ismerősöm (jó sok van) rácáfol erre. Minimum blogot írnak, sokan verselnek, amatőr színjátszó csoport tagjai, musicalt énekelnek, újságot szerkesztenek, néptáncolnak, hip- hop tánccsoportot alakítanak, zenélnek, sportolnak. (Tegyük hozzá, hogy a sor nem teljes, nem túlzok és egy kis városkában lakom.) Ha csak a saját gimnáziumi múltamra tekintek vissza, ma sokkal többen végeznek valamilyen önkifejező tevékenységet, mint akkor. Csakhogy egy- két kivételtől eltekintve, ezeket a dolgokat nem az iskolában csinálják, ott a tanulmányi eredményük alapján vannak számon tartva.
Nem kétséges, hogy a történeten, stíluson van még mit finomítani. Dohoczki Máté, ha komolyan írói babérokra tör, majd elmegy egyetemre, vagy máshova, ahol elsajátítja az írás technikáját.
Ami fontosabb, hogy tehetsége már most is van, ötlete és kedve is, ezeket pedig nem lehet megtanulni.
Ad Librum, 2010
