Egy spekulatív, a karácsonyi piac kellős közepébe hajított Best of lemeznél mindenképp tisztességesebb dolog új anyaggal előrukkolni, és ez még akkor is így van, ha az új Duran Duran lemez ars poeticája a mai könnyűzenei piac egyik leghervasztóbb frázisa: vissza a gyökerekhez.
A kérődzés ez esetben a nyolcvanas évek tip top popzenéjére vonatkozik, arra a szegmensre, amelynek lerablása idestova fél évtizede folyik; nincs az a műanyag hangszín, nincs az a szintetikus basszus, de nincs az a frizura és nincs az a smink sem ami érintetlen maradt volna. Így megint az az eset állt elő, hogy a piac nemhogy nem nyírta ki, hanem egyenesen helyzetbe hozta a békés és kiszámítható nyugdíj felé araszoló poppereket. Persze Simonék a 93-as - második zenitet kijelölő - esküvői lemez után sem ültek a valagukon, hiszen az egyes sorlemezek között átlagban két éves szüneteket tartottak. Legutóbb például az egyetemes popzene - és Chris Cornell – rituális kiherélésében elévülhetetlen érdemeket szerző Timbaland szerződtetésével próbálták bizonyítani, hogy ők nagyon is tudják mi a trend. És deresedő halántékú Jediként nem csak próbálták, hanem bizonyították is: a fröccsöntött bóvli.
Viszont az All You Need is Now - a Red Carpet Massacre-vel ellentétben – nem visel magán erőszakos behatolásra utaló nyomokat. Az emberben fel is merül a kérdés: vajon a produceri munkára szerződött Mark Ronson (Amy Winehouse, Robbie Williams, stb.) ugyan milyen hozzáadott értéket csempészhetett a lemezbe? Hiszen a vinnyogó szintetizátorral induló All You Need Is Now, vagy a Yazoo-t és a korai Depeche Mode-ot (mindkettő Vince Clark ugye), meg persze önnön magukat egyszerre megidéző Blame The Machines sorjamentesen illeszthető az életmű korai keltezésű lemezeihez. Ráadásul az erősen diszkós középrész (Safe, Girls Panic!) hellyel-közzel még a korabeli slágerek (Planet Earth, Girls On Film) kiváltására is alkalmas.
Szóval a Mark Ronsont illető kérdésre a válasz kézenfekvő: A pasas leszervezte a külsősöket (Kelist és Scissor Sisterses Ana Matronic-ot), láthatatlan emberként végignosztalgiázta a felvételeket, majd az adekvát pillanatban elböffentette magát: Ennyi!
