Dreff János-Tóth Dezső: Az utolsó magyartanár feljegyzései
OK. De most akkor Dreff szeret tanítani, vagy nem? Vagy szeretne ő, csak így nem? Bírja a gyerekeket, vagy hányingere van tőlük? Vagy csak a kollegáktól, szülőktől van hányingere? Lehet, hogy semmi mást nem akart ezzel a könyvvel, mint beinteni nekik? (Nekem?) Akar-e egyáltalán tanítani, vagy az író születésének pillanatában a tanár végleg elmúlt? Dreff vagy Tóth?
Aztán ott van a provokatív cím, ami miatt egyáltalán belekezdtem a könyvbe, lévén érintett a témában. Miért lennél pont te, Dreff János az utolsó magyartanár? Gondolod, rajtad kívül senki sem vette észre, hogy megszűnőben a magyartanítás? Kooperatívan vagy hagyományosan, de a gyerekeket abszolút nem érdeklik a könyvek? A magyartanárok zöme kiégett kontár, és a kortárs irodalom szó hallatán égnek áll a hajuk? Csak azért, mert tenyérbe mászóan hosszúak a mondataid, és minden második szavad káromkodás vagy idegen szó, már tudod a tutit?
Mindjárt lecsillapodtam viszont, amikor kiderült, ez csak a látszat, Dreff sem tudja, éppen ez a baja. Lehet ez a cím akár szimbolikus is, mint ahogy a könyv egyetlen szimbolikus, ulyssesi napba, 24 fejezetbe foglalt nagyon őszinte vallomás, amiben megmagyarázza, miért adja fel.
Olvasása lankadatlan figyelmet igényel, mert a regény olyan mértékben intertextualizál, hogy néha nem könnyű követni. Parafrázisok, önreflexiók sokasága, és a mai tudásunk szerint létező irodalomtudomány összes jeles képviselője feltűnik, mindenki, aki írt és akit megírtak. Nagy türelemre van szükség az olvasásához, lehet, hogy ez lenne a lényeg. Szerencsére Dreff humoros, e nélkül nem biztos, hogy ment volna. Bizonyos epizódok, például az affér a tornatanárnővel, vagy a különóra a káromkodás tartalommal való megtöltéséről, különösen a szívemhez nőttek.
Heroikus küzdelemnek lehetünk tanúi. A magyartanár Don Quijote módjára harcol, hogy kimozdítsa a nacionalista, pozitivista felfogásba merevedett irodalomoktatást holtpontjáról, ahol évtizedek óta megrekedt. Megpróbálja a gyerekek szemét felnyitni, hogy lássák és értsék a szövegeket. Egyáltalán, hogy elolvassák a szöveget. Közben meg kell küzdenie a többiek, (beleértve ebbe gyakorlatilag mindenki mást) ostobaságával és közönyével. Meg persze saját magával.
Ne várjunk siker sztorit, mint amilyen pl. Frank McCourt Tanárembere. Szigorúan véve sztorit se várjunk, legfeljebb sztorizgatást. Dreff János végül feladja és elmegy az iskolából, miután úgy lézengett ott tanéveken keresztül, mint Kertész Ákos Makrája. Mennyivel egyszerűbb lenne az élet, ha az ember beérné azzal, ami van? Bemenne, lenyomná Petőfit, feleltetne, átnézne az „utálom a Kertész Imrét” feliratú pólót viselő tiniken, hazamenne. Mivel Dreffnek ez nem megy, inkább ő megy, és írónak áll. Az még nem világos (nekem), hogy Tóth Dezsőből mikor lesz Dreff János, de ez a tisztázatlan identitás illik az amúgy is tudathasadásos helyzethez.
Dreff beolvas nekik, nekünk, az arcunkba vágja, és ez nagyon jó. Azért én nem vagyok nyugodt. Mi lesz, ha minden pedagógus, aki így gondolkodik, akinek szívügye a Szöveg és szeretné megtanítani a gyerekeket, hogy a dolgok mögé lásson, az feladja? Nem szentírás, hogy amíg világ a világ, irodalomoktatásnak lennie kell. Jelenlegi formájában inkább ne is legyen, mert többet árt, mint használ. Az viszont jó lenne, ha minden iskolában maradna néhány tanár, aki szeret olvasni, és aki ezt szívesen megosztaná a következő nemzedékkel.
„Borzalmas dolog irodalmat tanítani. Hátborzongató. Hátborzongató egy osztály kedvéért aprópénzre váltani az irodalmat. Az utolsó két tanévemet ezért tudtam én személy szerint csinálni, mert egy irodalmi elhatározás ambicionált és egy születő próza terve fűtött: visszaadni magamnak a hitet, hogy nem kell feltétlen lemenni kutyába, hogy van mit óvni tőletek. Hogy lehet még néma magyartanárként halálmegvető bátorsággal szembenézni a döghalálnak ezen a fennsíkján. Hogy lehet még gúzsba kötve is katatonnak lenni ebben a kurva országban. Hogy nem kell beszarni tőletek se, meg a szüleitektől se, meg a kollégáim szúrós pillantásaitól sem. Ez adta a hitet, hogy miért érdemes ezt csinálni. Nagy dolog volt. Imádtam. Életem legjobb része volt.”
Kalligram, 2010
