Van- e irritálóbb,mint a természetességnek beállított mesterkéltség, a véletlenszerűséget mímelő pózolás.

 Az Eat,Pray,Love c. film mindenütt felbukkanó plakátján kanalat szopogató Júlia  Roberts valamiért nagyon megzavarta hétköznapjaimat.

A poszterről simán lejön a megváltó világutazást amerikai módra művelő,kiút kereső amerikai nő gyári típusa ,a különböző kultúrákra kerek szemmel és csorduló nyállal rácsodálkozó, nyűgeit indiai gurukkal és olasz csődörökkel orvosló modern nő távolról bűzlő kliséje. Nyilván ez is a cél, a nép zabálja az ilyet,főleg ha minden idők leginkább túlértékelt színésznője a főhős.

A lényeg, hogy ilyen moziplakát után az életben nem nézem meg a filmet, még ha a földkerekség legjobb férfi színészei közül kettő is (Richard Jenkins, Javier Bardem) belekeveredett ebbe lelki utazásnak álcázott  ál-feminista nyálhengerbe.

A téma most a poszter, és ami mögötte van, a filmeket bevezető " külső jegyek", melyek néha visszafelé sülnek el. Ez kapcsán dühből összeszedtem néhány hasonszőrű borzalmat az elmúlt időszakból.

The Notebook (2004)

Petting esőben, gyakori műfaji elem

Sweet November (2001)

A szívtelen üzletember megváltásra lel a szerelemben, bújik és mosolyog.

A good year (2006)

A provance-i út során magára találó tőzsdecápa örömében magában nevetgél.

Bounce (2000)

A gyermekes özvegy szerelemre talál és kutyapózban  mosolyog.

Meet Dave (2008)

Ezt az arcot csak szimplán beverném.

Van még bőven, most ennyire futotta.