Körülbelül fél évvel ezelőtt, egy magazinban olvastam, hogy 7 év után összeáll a Blur, és mindezt a Hyde Parkban adott koncerttel ünneplik meg. Gyorsan rákerestem, és örömmel láttam, hogy – bár az első meghirdetett időpontra 30 perc alatt elkelt 100 000 jegy – egy plusz koncertet is adnak, július 2-án. Nosza, fogtam a bankkártyámat és vettem két jegyet.
Így kezdődött a kaland, amiről a minap értem haza, de mielőtt részletesen beszámolnék, még egy kis előzmény: életem második CD-je volt a Parklife, fogalmam sem volt, kik ezek, csak nagyon tetszett a borítón a kutya. Szerelem volt második hallásra, azóta is kéthavonta meghallgatom, szerintem az egyik legjobban összerakott, megírt, feljátszott, kevert album ever. Aztán persze jött a többi lemez, az egyik jobb volt, a másik rosszabb, de hát minden zenekar így van ezzel. Az összkép nálam az, hogy a Blur a műfaján belül a leginnovatívabb, legképzettebb és leginkább szerethető banda.
Szóval akkor: februárban jegyvásárlás, márciusban cimborák izzítása, végül harmadik nekifutásra Sztivi kolléga vállalkozott az útra. Repülőjegy megrendel, szállás két éjszakára lefoglal, a teljes összeg cakkompakk 80 000 forint per kopf. Ekkor jött a neheze, a négy hónapnyi várakozás.
Végül aztán csak eljött a nagy nap, múlt csütörtökön reggel hétkor elindultunk Londonba. Eseménytelen repülőutat követően, megkerestük a szállást, majd nagyon gyorsan kerestünk egy pubot, a nagy ijedtségre. Ebéd, egy könnyű séta a környéken, aztán zuhi és irány az ojjektum.
A beléptetés körülbelül 45 másodperc alatt lezajlott, és igaz, hogy korán volt, de azt mindeképpen meg kell itt jegyeznem, hogy valószínűleg a nyolcvanas években a focipályákon történt tragédiák hatására, a britek iszonyú jók a tömeg irányításában, kezelésében. Minden sor gyorsan kialakul, gyorsan halad, és minden ésszerűen van kialakítva.
Egy másik benyomásom a sörök vételezésekor keletkezett: olyan érzése van a Szigeten és hasonló helyeken edződött embernek, hogy igaz ugyan, hogy mindennek ára van (itt egy sör 3,10 fontba, kb. 1000 forintba került), de nem akarnak lenyúlni. A sör az egész városban mindenhol kb. ugyanennyi volt, ha kaját vettél valahol, akkor normál vagy annál nagyobb adagot kaptál, tehát csak azért, mert ez egy mini-fesztivál, nem kértek hatszoros pénzt a betevőért (Vö: Rolo kalandja a hatezer forintos hekkel a Szigeten). Ja, és ez nem a divatos Sziget-fikázás, szerintem még mindig a Sziget a legtutibb dolog kis hazánkban.
Vissza Londonba: az előzenekarokról lemondtunk (Crystal Castles, Foals és egy chicagói rezesbanda), egyrészt mert sürgős söröznivalónk volt, másrészt mert iszonyú meleg volt, nem akartuk kockára tenni az esti megjelenésünket. Inkább leültünk hátul egy fa tövébe és csekkeltük a népet. Az angol csajok legújabb divatja: normál nyári cucc, valami felső, rövidgatya vagy miniszoknya, mindehhez téli (!) csizma, legjobb esetben veszkócsizma. Borzasztóan idétlen.
Nyolc körül feltápászkodtunk, megigazítottuk a sminket, aztán irány a dühöngő. Elég hátul találtunk normális helyet, egy repülő kamera mindenhonnan belelógott a képbe, de aztán végül egy viszonylag jó helyen letáboroztunk, és mire felocsúdtunk, minden bevezetés nélkül a srácok a Debt Collector zenéjére feljöttek a színpadra és belefogtak.
A következő két és negyed órában (!) ezt játszották:
She's so high
Girls and Boys
Tracy Jacks
There's no other way
Jubilee
Badhead
Beetlebum
Out of time
Trimm Trabb
Coffee and TV
Tender
Country House
Oily water
Chemical world
Sunday, Sunday
Parklife (feat. Phil Daniels)
End of a century
To the end
This is a low
+
Popscene
Advert
Song2
+
Death of a party
For tomorrow
The universal
Igen, 25 számos koncert volt, nincs mit szépíteni: besz*rtam a gyönyörtől.
Damon Albarn, a frontember majdnem sírt, amikor végignézett a tömegen, s a koncerten egyszer meg is jegyezte, hogy igazságtalan, hogy ők 8 éve nem csináltak semmit, és aztán ezt (végigmutat a közönségen) kapják cserébe. Lettem volna a helyében, egész jó pillanat volt, a giccsessége ellenére :)
Nekem nagyon tetszett a Girls and Boys, a There's no other way, a Jubilee, a Beetlebum, az End of a century és a For tomorrow, de amit a Tender alatt csináltak, az felejthetetlen. Nem is igazán lehet leírni, amúgy is az egyik kedvenc számom, de azt nem vártam, hogy nyolc percen át leszek libabőrős. Eszméletlenül szép volt, akkor és ott nagyot ütött.
A többi szám pontos volt, dögös volt, szép volt. Jellemzően mindent gyorsabban játszottak, mint a lemezeken, de például a Song2 egészen lassan kezdődött, és eltelt egy perc is, mire felgyorsult a saját tempójára, király volt.
A fiúk meglehetősen energikusak voltak, a basszeros Alex Jamest kivéve, aki nem sokat pörgött, bár nekem nem is hiányzott.
Graham Coxon, a gitáros-fenomén-feketebárány változott a legtöbbet, kicsit öregnek tűnt, persze a játéka ugyanaz a nyers, erőteljes reszelés volt, mint a lemezeken.
Dave Rowntree, a dobos pedig kopaszodva is jól csörömpölt. Ő egyébként politikus lett, csomószor kiírták a háta mögé a nagy lámpafalra, hogy Vote Dave, vicces volt.
Damon folyamatosan pörgött, nagyon egyben volt. A hangja pont olyan, mint tizenöt évvel ezelőtt. Mondjuk ő nem állt le egyáltalán, edzésben tartotta magát. Hosszabb összekötő szöveget nem eresztett meg, csak egyszer kezdett bele valami háború és béke dumába, azt kihagyhatta volna.
Hogy mondjak valami negatívumot is, nekem hiányzott a Bang és az M.O.R., valamint a Universal alatt némi ütemtévesztést észleltem, de lehet, hogy már az agyam tévesztett ütemet addigra.
Szóval pazar este volt, minden pénzt megért.
Másnap városnézés, ettünk fishandchipset, ittunk ale-t, délután pedig kimentünk Wimbledonba, hogy megnézzük Murray meccsét valami kivetítőn, hátha nyer, és akkor bulizunk egyet az angolokkal. Na, ez a program volt a hétvége mélypontja, ez egy másik történet, amit most nem mesélek el, a lényege az, hogy a meccsből egy percet sem láttunk, fizettünk háromezer forintot azért, hogy az egész napi caplatás után még gyalogoljunk 10 kilométert, és még a kocsma is majdnem bezárt, mire visszaértünk a szállás melletti „törzshelyünkre”.
Nem kell azért megijedni, néhány sörre volt még időnk. Szombaton még befejeztük, ami a városnézésből kimaradt, aztán reptér és irány haza.
Július közepén az Oasis három koncertet ad a Wembley stadionban, erre írta a metrón osztogatott ingyenes újság egyik munkatársa, hogy nem gondolta volna, hogy ezt valaha leírja még, de a britpop-háború tovább tart. A manchesteri fiúk érdemeinek elismérése mellett is, nálam eddig egy-null a Blurnek.
