A Rage Against The Machine már rég viszonyítási alap és ezért minden oldalági projekt kénytelen jelentős hátrányból indulni.
Zack De La Rocha kb. egy éve  alapította meg a  háztáji ízekkel dolgozó barkácszenekarát, a One Day As A Lion-t, amely mindezidáig egy ötszámos EP-t bírt tető alá hozni (korábbi ismertetőm erre).

Most megint a gitáros van soron, aki legutóbb még éjjeliőrként regnált. A két The Nightwatchman lemezben azonban túl sok köszönet nem volt, de legalább - ha mást nem is - őt  igazoltan ébren tartotta...
Szerencsére a Street Sweeper Social Club esetében Tom Morello újra megtalálta a konnektort és az „emszí” orgánuma is rendben. Ebből a portfolióból olyan óriási poén ugyan nem sül ki, de Morello álmából felriadva is képes ezekre a tökös, védjegyszerű riffekre, meg Boots Riley is eldumál reggelig ha úgy jön ki a lépés.

A RATM munkássággal ellentétben itt jóval kevesebb az öthúros állomáskeresés és a De La Rocha-féle elcsukló hangú punkoskodást is oldszkul reppelés váltja ki.  Cserébe viszont kapunk néhány savazásmentes gitárszólót és a koncepciózusan elnyújtott anyázások végére is marad az emberben szufla. Végül is nem géprombolókról, hanem utcaseprőkről van szó, vagymi.  

Az anyazenekaros kezdésből is szépen átúszunk  egy Dog Eat Dog-os ugrabugrába (Fight, Smash, Win) és az egyébként fogós riffel dolgozó 100 Little Curses-ben, meg az azt követő The Oath-ban is akadnak focihimnuszos hézagpótlások.