Nem mintha az én sajnálatomra lenne szükség, de nem lehet azért egyszerű egy befutott rockzenekarnak sem. Itt van példának okáért ez a Coldplay nevű szupercsapat, akik amolyan "in medias res" módjára előállnak, ha nem is a semmiből, még 2000-ben a "Parachutes" című albumukkal és egy csapásra meghódították a világot (2002-ben Grammy díj a legjobb alternatív albumért).
A debütálás mondják: jó-jó...de az igazán nagy dobásra az "A Rush of Blood to the Head"- ra még két évet várni kell, amivel aztán végképp beírják magukat az egyetemes rock történelembe (felsorolni sem egyszerű a díjakat, toplistákat).
2005-re előállnak a kritikusok szerint: "annyira azért nem jó, mint a..." lemezükkel az X&Y-al, ami "annyira nem volt jó", hogy csak a tárgyévben a "világ" 2. legjobban fogyott albuma lett. (8,3 millió példány) ...ami persze nem feltétlenül jellemzi a minőséget, de egész biztos, hogy valakinek ez a nagy kedvence.
Arról nem is beszélve, hogy 3, mondjuk úgy "jó" anyaggal a Coldplay már eljutott arra a szintre, amikor egy zenekart már Önmagához hasonlítanak és nem feltétlenül másokhoz. Valljuk meg ez azért nem sokaknak adatik meg.
Vissza a magam sajnálat teóriájához:
Megjelent 2 hete a "Viva la Vida or Death and All His Friends" és mást sem lehet hallani/olvasni csak azt, hogy ez azért megint nem olyan mint a... Pedig szerintem teljesen rendben van. A még korábban ingyenesen (1 hét 2.5 millió download) letölthető "Violet Hill" amolyan könnyed felvezetője volt annak a közel 45 perces anyagnak, mely a szabadjára eresztett kísérletezésenk engedett teret.
Összejött Nekik. A Coldplaynek sikerült az, ami korábban csak a Beatles-nek és Rod Stewart-nak...egyszerre vezeti az amerikai és angol listákat úgy kislemez, mint album szinten. Szakzsargonnal élve csináltak egy "double-double"-t.
A többek között a U2 házi producerének, Bian Eno-nak segédletével összerakott (az ő érdeme a sejtelmesen U2-ra hajazó instrumentális "Life in Technicolor")album a teljesség igénye nélkül járja körbe az élet és halál témakörét.
Végre Chris Martin visszavett falzett hangjából s már nem feltétlenül a kari ütőerek életlen késsel való felvágására készül az ember, ha Őt hallgatja.
A csapat bátran nyúl, úgy billentyűs, mint az ütős hangszerekhez (köszönjük mr. Eno) s amolyan nagystílű zenekar módjára kilépnek a kettő és fél/három perc/dal időkeretekből, és 6-7 perces, több tételből álló "darabokat" is megengednek maguknak. (Lovers In Japan/Reign of Love ill. Yes avagy Death and All His Friends)
Aki a slágeres melódiákat kedveli az tekerjen a címadó "Viva la Vida"-ra akiket pedig a beborulós, szívhez szóló melódiák hoznak lázba azok a "Death and All His Friends" -ben lelik majd kedvüket.
"I hear Jerusalem bells a ringing
Roman cavalry choirs are singing
Be my mirror, my sword, and shield
My missionaries in a foreign field
For some reason I can't explain
I know Saint Peter won't call my name
Never an honest word
But that was when I ruled the world "
Külön figyelmet érdemel a "Cemeteries of London", mely hallattán komolyan az az érzése az embernek, hogy a hold halványkék fénye mellett a sírok közt botorkál.
Summa summarum már csak ez az album miatt is érdemes jegyet venni a szeptemberi, budapesti koncertre. Leszünk biztosan 3000-en, mint a MUSE-on.
hajrá
***
ja! és a 2. videón van egy vicc amit Chris Martin mesél, szerintem vicces:
Kérdés: Mit csinál az angol szurkoló, ha a nemzeti 11 megnyeri a VB-t és az EB-is?
Válasz: Kikapcsolja a Playstation-t.
***
ja! No. 2. Van egy fixa ideam: a "Viva la Vida" refrénjét a "Porsche-Szerelem-Száguldás" című magyar slágerből nyúlták.
