Paraszthajszálon múlott de megcsíptük! A fene gondolta volna, hogy a tavalyi év legjobb metál vagy milyen lemezével előrukkoló Down izmos európai turnéval lepi meg az öreg kontinens mocsárszagra kiéhezett rajongóit.

Azt meg pláne nem gondoltuk, hogy a jegyszerzés egyszerű, mint egy pofon. Két héttel a prágai dátum előtt, egy közepes méretű klubba! Magamban éltem is a gyanúperrel, hogy ez a Down nem az a Down..

Hatórás zötykölődés után a szokásosnál gördülékenyebben abszolváltuk a jegyátvétel-parkolás-bejutás háromszöget. A prágai Roxy Klub pincehelysége, leginkább hetvenes évekbeli kultúrház és artmozi karamboljára emlékeztet. Kívül bárpult, ahonnan lépcső vezet le a balkonos koncertterembe. A félötös indulást reszkírozó pécsi metálosok szerint PECSA méretű, de hát nyilvánvalóan egy frászt! Akkor ezres nézőszámra tippeltem, de vita lezárva, mert mint kiderült négyszázötven.

Két kör után, az "An Evening with Down" kezdetét veszi. Előzenekar híján vetítéssel próbálnak üzemi hőmérsékletbe hozni bennünket. Méghozzá úgy, hogy a színpadra kifeszített lepedőn Down backstage felvételeket kevernek a műfaj klasszikusainak (Black Sabbath, Thin Lizzy, Ted Nuggent) képeivel. Röpke húsz perc, újabb sörök, aztán lepedő hírtelen el: szárazjég!! Színpadon a metálválogatott.

Már a kezdés annyira bikára sikeredett, hogy akkor és ott összekuszálódott a fejemben az élmény és azóta sem nagyon tisztul. Eleinte dominál az első lemez, én meg valahol a Path elementáris zúzása közepette kapok észbe, hogy az erkély alatt kicsit tompán szól cucc, úgyhogy irány balra.

Menet közben csípem el a részemről délután még nyitánynak megtippelt March of the Saints-t. Atomul hangzik, ki is utalok magamnak egy előrét! Százhetvenkét centivel azonban kénytelen taktikázni az ember: vagy a "B" közép emberi bástyáinak lőrésein keresztül külön koncentrál az egyes tagokra, vagy meghátrálva, a spektrumot nyitva távolabbról ugyan, de widescreen élvezni a bulit. Mindkettő működik csak közben könnyen beáll a nyak.

Annál már csak az nagyobb felelőtlenség, hogy makacs hurutos köhögésre ráüvölteni a 3 Suns & 1 Star, vagy a Beneath the Tides refrénjét. Tojok rá hiszen méterekre bólogatok a kortárs metál legautentikusabb figurái. Az este a színpadon lévők egy részének az amerikai fegyveres testületek jegyében telik. Pepper Keenen "SHERRIF", Anselmo "EVIL ARMY" feliratú pólóban feszít. Egyébként meg gyermeki öröm az arcokon, "vica und versa". Élménytől megrészegülve joggal feltételezhető hogy a zenekar is legalább olyan jól érzi magát mint a közönség. De hát Phil is meglepően kedves és szószátyár a maga módján, sőt a fotókon baltásgyilkos Kirk Windstein élőben maga a kéményből huppant télapó. Persze vigyorgás ide vagy oda innentől minden szám nekifutásból maflás.

Az intrók és átkötések a hardcore-os tekerésektől a klasszikus hard-rock-on keresztül a free jazz-ig terjednek. Néha pedig ezek az ösztönlények a jammelésbe belefeledkezve, saját gyökereikbe gubancolódva, gyapotszedésig lassulnak. Ilyen kegyelmi pillanat a His Majesty The Desert és Stone The Crow felvezető tétele is, ahol még az elhivatottan szögelő és ugyanennyire láncdohányos Jimmy Bower is tam-tam-ra és perkára vált. Látványnak sem utolsó, mert közben plafonig ér a kék fény.. Értékteremtés a színpadon, berekedés a nézőtéren! Pepper és Kirk a menetrendszerűen érkező, a heavy metal hőskorát idéző fülsüketítő gitárpárbajok közepette, gyakran elképesztő "Madonna gyermekével" pózba merevednek. A bibliai utálásoknak azonban ezzel közel sincs vége, mert Anselmo önmagáról megfeledkezve időnként a mikrofonzsinórral formál töviskoszorút a feje körül. Mindkét jelenet bizarr, de emlékezetes.

Losing All - Live in Roxy-Prague 2008

Mellesleg sóelemként, egy szám erejéig rajongókat rángat a színpadra, de ha a helyzet megkívánja akkor nem sóelemként, tiszteletet kiváltó baritonján küldi haza a renitenskedőt. Mindezt higgadtan, és mára már a zavaros politikai kiszólásai is a múlté. Gyorsan bedobják a Ghost of the Mississippi-t, majd a Bury Me in Smoke nagy meztelenseggű riffjeit, amely a Nothing in Return kórusában csúcsosodik ki. Anselmo atya meg piros fényre és szárazjégre könyökölve énekli: "We Walk Away..!". De nem, mert pár perc elsötétítés után még jön a ráadás, aminek távolról sincs túlóra szaga, viszont a pontos részletekről - pl. a setlistről - már végképp dunsztom sincs.

Ghost along the Mississippi - Live in Roxy-Prague 2008

Rémlik hogy a végső nagy jammelésre a technikusok és a roadok vették a kezükbe a gitárokat, Rex kezéből mintha egy nőstény csavarta volna ki a basszert. Ölelkezés a főnökséggel, össztánc, kvázi gruppen...

Hát ennyi lett volna. Még kölcsönösen megtapsoljuk egymást, az ügyesebbek begyűjtik a kiszórt ereklyéket, majd zenekar le és végül újra - ezúttal teljes egészében - a Nothing In Return, de már csak szalagról..

Az élmény okozta sokkból felocsúdva csak széles trágárságokra futja az energiáinkból. Pedig olyan ordas - de igaz - közhelyekre is kiszaladhattak volna a szánkon mint: Egyszeri; megismételhetetlen; katartikus! Azért valaki mégiscsak elböffenti magát: Asszem életem legnagyobb bulija volt! Asszem csatlakozom?