A Radiohead zenéjét hangról- hangra, teljességgel befogadni, megérteni nagyon nehéz (sokan kamuzzák,hogy nekik megy), szeretni őket például sokkal könnyebb. Utóbbi nekem is megy.
Az oxfordi bölcsészzenekar az elmúlt 15 évben megkérdőjelezhetetlenül az alternatív rockzene legnagyobb ikonjává vált, munkásságuk Pélyi Barnán kívül mindenkire hatást gyakorolt.
Új lemezüket az In Rainbows -t lélegzetvisszafojtva várta rajongótáboruk és a zenei világ. Perfekcionizmusuk és megújító gondolkodásmódjuk már az album megjelentetésének formájában kiütközik.
Habzó szájú kirohanások helyett, idomultak a kor legnagyobb joghézagához:
A becsületkassza már egy hónapja kattog,átlagban 4 fontos perkálással,közel 2 millió letöltőtől. Lehet matekozni és persze mindenki szívesebben fizet egyenesen a zenészeknek mint az egész zenei világra rátelepült pénzsóvár kiadóknak. Ráadásul hamarosan hagyományos módon is megjelentetik díszdobozban, extra 8 dallal meg sok ínyencséggel telepakolva a végén nagyobb bevétellel mint eddig. Így is lehet csinálni!
Az új anyag a legegyszerűbb munka a zenekar történetében, 10 rövid, "habkönnyű" sláger:) Na azért nem. "Minimalista" üzemmódra váltottak ugyan, de fényévekre a kommersztől.
Thom Yorke ilyen kiénekelten szerintem még nem szólalt meg a zenei képletek is egyszerűsödtek, nincsenek rejtjelek. Valószínűleg koncepciózus a dolog a politika meg a macik megmentése teljesen lemaradt a lemezről.
Az oly jellemző föld feletti lebegés persze érezhető (tavaly röpködtünk a Szigeten), viszont játékosan visszatérő gitártémák tagolják a dalokat, kevesebb a cincogás meg a prittyegés.
Friss erő sugárzi az első két trackből, a 15 step drum'n bass alapjaival szinte táncdal és a Bodysnatchers határozott seattle-i hangulatával már az elején megkapó témákat bontogat. Ott van aztán a Nude, egy igazi,hagyományos ablakon kibámulós Radiohead lassulás és a filmzenés hangulatokat ébresztgető Weird Fishes. Az All I need talán az egyetlen komorabb aurájú tétel, a lemez többi része -ismerve a zenekar alaptermészetét- akár vidámnak is nevezhető.
Nem mesélnek vicceket a számok között, de mondjuk az Amnesiac-al összehasonlítva itt mindenképp távolabb kerülünk a sütő kinyitástól.
A Reckoner kellemes csörömpölése és a House of Cards szögegyszerű gityózgatása szinte tábortűz hangulatot teremt, marha jó így hallani a Radiohead-et.
Az album végén a galopp ritmikájú, lassan felívelő Jigsaw felpörgeti az eseményeket,és aztán a Videotape megejtően gyönyörű, lágy zongorával lezárja az 50 perces zenei továbbképzést.
Olvastam valahol, hogy az eddig kőkeményen beugatós művészek mára tendenciózusan csömört kaptak a "make peace "retorikától, elegük van az egészből. Elképzelhető. Nem tudom, hogy ez jó dolog-e vagy sem, az In Rainbows viszont kurva jó dolog. Nem nyit új korszakot mint mondjuk a Kid A, viszont szerelmeskedni lehet rá.
Most kell belenyúlni azoknak is, akik eddig nem szerették a Radiohead-et, aztán visszafelé haladva lehet belefutni olyan biblikus darabokba mint az
OK Computer vagy a Bends.
