Kedves gyerkőcök, ilyesmik lesznek a puttonyban:

Ingyen letölthető az Óriás zenekar új EP-je, klikk ide, és már lehet is cuppantani az 5 számos Gondalapos című kiadványt.

Van hozzá egy 2 in 1 klip sok ismerős arccal. A fineszes megoldással összeszerkesztett képanyag valóban kreatív húzás ily válságos időkben.

Egymás után tessenek megnézni,úgy van igazán értelme...

Kedvenc mozi a mestertől? Esetleg egy beégett mondat?

Alábbiakban 2012 elején landoló, érdekesebb mozikat harangoznék.

The Grey

Joe Carnahan korunk egyik legjobb akciófilmes direktora, tud mélyre ütni, szórakoztatni és utat mutatni a feldolgozások terén is. Következő filmje egy olajvállalat alaszkai telephelyéről hazafelé tartó melós-járat  szerencsétlenségéről mesél, lesz benne kőkemény természeti erő, a túlélőket kipécéző,fertelmes farkas horda, és az azbeszt keménységű,lelkével küzdő Liam Neeson,akit idős korára rendre megtalálnak az akciós szerepek. Talán ez esetben a műfaji kereteken túlmutató produkcióról beszélhetünk,az első beszámolók "mesterműről" szólnak,és a szokatlan nyomasztással megkomponált ajánló is felettébb biztató.

Carnege

Polanski mester igazi terepe a drámázós thriller, de műfaji kirándulásai általában működnek, így legújabb „színpadi” komédiája is felcsigázó darab. A csodás szereposztású mozi (Christoph Waltz, Jodie Foster, Kate Winslet, John C. Reilly) Yasmina Reza tomboló sikerű színdarabja alapján készült, két pár szülőről szól,a kik gyermekeik iskolai összetűzését próbálják megbeszélni, mely végül vérre menő ütközetté alakul, feltehetően társadalom kritikus felhangú szatírává futtatva a produkciót.

Tinker, tailor, soldier, spy

John Le Carre a korunk legnagyobb  kémregény szerzője, könyveiből remek filmes adaptációk készültek (A panamai szabó, Az elszánt diplomata) mely fajsúlyos széria újabb tagja, a  Tinker, tailer, soldier, spy  (magyar címe(!):Suszter,szabó,baka,kém), melyet a minőségi skandináv kortárs film egyik legjobbja, a felejthetetlen Let  the Right One In alkotója, a svéd Tomas Alfredson rendezett. A hidegháború idején az angol titkosszolgálat legfelsőbb szintjére beépült orosz tégla kilétét George Smiley (Gary Oldman),a sokat látott veterán igyekszik kibogozni , az angol színjátszás krémje asszisztálásával. Fontosabb szerepben tűnnek fel olyan páratlan brit színészek, mint Tom Hardy, Colin Firth, John Hurt, Mark Strong  és Toby Jones. A sakkjátszma egyik helyszíne Budapest, mely ugyebár közkedvelt háttér az egykori vasfüggöny mögötti Kelet- Európa megidézésének. Mivel irodalmi pályáját megelőzően  Le Carre valóban aktív kém volt, méltán számíthatunk hiteles, vérfagyasztó kémthrillerre, mely  végül elhozhatja Gary Oldman jól megérdemelt szoborrá avatását, az év eleji díjszezon alkalmával.

The Iron Lady

A királyi család  gyakori megéneklése mellett a brit filmgyártás végül elővette Nagy-Britannia  történelmének egyik legvitatottabb vezetőjét, Margaret Thatcher-t, a   Vasladyt.

Ki más játszhatná el Anglia tántoríthatatlan szigorú, anti-szociális,á m hazáját a 80-as években újra vezető hatalommá emelő miniszterelnökét, mint az amerikai Meryl Streep, aki a bevatottak szerint  elképesztő metamorfózissal hozza  a 20.századi  európai történelem egyik legnagyobb karakterét.

A filmben hangsúlyt kap hogyan válik az idealista ifjú hölgyből rettenthetetlen kapitalista vezető, a januári bemutatót rendkívül várakozás előzi meg a szigetországban, Thatcher a mai napig rendkívül megosztó személyiség.

The Lady

Az előző hölggyel ellentétben a The Lady című  francia-brit produkcióban megénekelt  hős valóban szentként tisztelt személyiség, nem csak hazájában, Burmába, de a demokráciára érzékenyebb részein is a világnak.

Aung San Suu Kyi (Michelle Yeoh) igaz története egy ország elkeseredett küzdelméről szól a szabadságért, melyet a vérengző katonai rezsim évtizedek óta tipor sárba..A film az oxfordi egyetemen végzett politikusnő vakmerő ellenállásán túl  Suu Kyi szerelmi drámáját is elénk tárja. A mianmari diktátor által több évtizedig házi őrizetre ítélt , börtönbe vetett, brutális módon megkínzott hölgy életét angol férjétől elválasztva élte, Nobel békedíja, a 90’-es választásokon elért 92%-os győzelme, és a nemzetközi nyomás ellenére is rendszerellenes fogoly maradt saját hazájában.

A felkavaró politikai drámával remélhetőleg Luc Besson is visszatalál a helyes útra, és képességeinek megfelelő alapművet tesz le az asztalra.

A nyolcvanas évek végén megjelent gyúlékony debütáló lemez, és  a 90-es folytatás óta csupán egy sorlemezt hozott össze a Jane’s Addiction, ráadásul köztük 13 évnyi egyéb ügykezeléssel szüneteltették tevékenységüket, így a döngölősebbre sikerült 2003-as visszatérés óta eltelt 9 év nem is tűnik olyan hosszúnak, főleg, hogy az extravagáns alter-funk-hard rock képletű zenekart már a 90-es évek elejére kult státuszig tolta a rajongók és a kritikusok hevesen allézó tábora.

Perry Farrell kápó és gitáros szárnysegédje, Dave Navarro nem egyszerű esetek, történetük számos, kisebb-nagyobb szétválásra és összeborulásra tagolható, de hát a nyughatatlan lelkű alkimisták, már csak ilyenek. Az vitathatatlan, hogy Farrell igazi aranyműves dalszerző, mellékprojektjei (Porno for Pyros,Perry Farrell's Satelite Party) minden esetben vitték a lécet, a narcisztikus porondmester igazán tudja hogyan kell egy pályát megóvni a kliséktől, s mindig finoman kitérni a sodorvonaltól.

A fenti kijelentés talán épp az októberben megjelent The Great Escape Artist esetében sántít egy kicsit, ugyanis az új lemezen kevésbé érvényesül a Jane’s Addiction-re oly jellemző pszichedelikus őserő, a Nothing’s Shocking és a Ritual de lo Habitual fortyogó mélysége, és mindent kiégető energianyalábjai fellelhetőek ugyan, az áramerősséget azonban jócskán lefojtották. A 2003-as Strays húzása is enyhült, az egész valahogy nyugodtabb, tisztább és öregesebb. Az ötven körüli Farrell immár nem lázongó lelkű költő,hanem materialista filozófus, aki űr-tér-idő tematikáját megtartva,  komorabb,viszafogottabb hangvételben komponál.

A stúdiózáskor a basszer kezelését Dave Sitek-re bízták,aki koncepcionista producer lévén mértant hozott a rendszerbe, mely fésültebb, átgondoltabb projektet eredményez, ám ezen jelzők nem igazán csengenek jól a rockn’roll kéziszótár meghatározásai szerint.  

Farrell azonban továbbra is remek dalszerző, így a szedáltság ellenére is korrekt albummal van dolgunk, kicsit sok a mellékíz (főleg U2, meg Muse), de az alapokat egyértelműen Jane’s Addiction receptúra alapján főzték. Ráadásul  a korábban zavaró  karcos folyamszerűség teljesen hiányzik, a frappáns dal centrikusság valahogy jól áll a zenekarnak, több kiváló szerzeményt is elcsíphetünk már első hallgatáskor. Mindenképp idesorolható a vaskos Navarro lefogásokkal megtűzdelt Underground, a fémesen zajongó End to The Lies, és a 2011-es  év talán  legnívósabb „gyártott slágere”, a kozmikus energiákat felszabadító Irresistable Force (Met the Imoovable Object), melyben Farrell komolyan megvillantja adottságait, hangja  még mindig elementáris.

Néhány elfogadható alibizés mellett (Curiosity Kills, I’ll Hit You Back) aztán ott van még a Twisted Tales, mely ugyan komoly Bono Vox- Edge manírokkal felvértezett rádiós dal, mégis működik és a lemez jól érzékelhető középpontját adja. Az eredeti basszusgitáros, Eric Avery hiányát egyébként nehezen sikerül pótolni, Sitek (már Chris Chaney) nem képes a középszinten hömpölygő dalokat aládúcolni (Ultimate Reason, Splash a Little Water in It), miközben a ritmus szekció másik fele ,Stephen Perkins dobos, alapból zseniális.

Avery pótlására tavaly besorozott, azóta elbocsátott egykori gunner, Duff McKagan három dalban is társszerző, az egyik épp az a Broken People, ami a lemez egyik legerősebb dala, csodásan kiénekelt és remek gitárszólammal megtámogatott melankolikus lírázás, a Farrell-Navarro páros legszebb napjait megidéző hatásfokkal.

Az utolsó tételben aztán jön egy féregjárat és amikor kiérünk odacsap a klasszikus hangzású, nagybetűs JANE’S ADDICTION, a Word’s Right Out of My Mouth kaszabolós éle, 220 voltos behúzása, energikus lüktetése az aranykort idézi.

A rock viszonylag sivatagos évet tudhat maga mögött, így Farrellék visszatérése nagyot dobott az utolsó negyedév lehangolóan elnyúló görbéjén. Forradalmi hév és artisztikus meghökkentések nélkül is erős munka, melynek legnagyobb erénye, hogy a Jane’s Addiction újra él és talán felénk is turnézik majd, ha  a feloszlásban is igen erős kompánia egyáltalán megéri a 2012-es évet.

Úgy legyen!