Sokáig tartottam magam, de végül győzött a kíváncsiság és elolvastam a mára (elsősorban nők körében) kultikussá vált Gyógyír északi szélre folytatását, A hetedik hullámot. Tétováztam, mert vajon lehet-e jó, méltó folytatása az új Love Storynak nevezett történetnek? Tényleg akarjuk, hogy az Elfújta a szél folytatódjon? Hogy Andrej herceg felépüljön betegágyából és Natasa boldogan éljen vele, amíg meg nem hal? A Tövismadarak bíborosa sarokba hajítsa a reverendát és birkatenyésztőnek álljon?…Akinek ezekre a kérdésekre a válasza igen, annak érdemes elolvasni a levélregény folytatását. Aki szeretné a könyvespolcát egy nagyon jó, igazi 21.sz.-i szerelmes regénnyel gazdagítani, az viszont ne olvassa el.
Jó lenne úgy tekintenünk A hetedik hullámra, mint a filmeknél népszerű alternatív befejezésre, egy izgalmas irodalmi kísérlet alanyaiként. Csak sajnos nem az, ráadásul túl jó volt az első, eredeti alapötletből gyönyörűen kivitelezett regény. Emmi és Leo szópárbajai, az érzelmi csiki-csuki, a befejezés telitalálat volt. Emminek családja van, akiket szeret és nem tud/mer/akar elhagyni, így Leo dönt helyette. Hosszú vívódás eredményeként, nagy lelkierővel, gyorsan és végérvényesen lezárja az ügyet, bebizonyítva ezzel, hogy valóban szereti Emmit. Mert mi lehet nagyobb áldozat, mint lemondani arról, akit igazán szeretünk, ha úgy látjuk, azzal tesszük neki a legjobbat?
Leo a nehéz döntés után élné az életét, de Emmi nem engedi. Időközben ugyanis rájön, hogy nincs is élete. Röviden így lehetne összefoglalni A hetedik hullámot. Az első kötet szerelmes hősnője szeszélyes, bizonytalan, de szerethető volt. A folytatás Emmije érzelmileg labilis, gyerekesen sértődött, hiú és felelőtlen, ezért sajnálom különösen, hogy elolvastam ezt a regényt. Ezek után nehezemre esik az első kötetet úgy olvasni, ahogy eddig. Leo küzd egy ideig, de a szerelmes férfi csak szerelmes férfi, és a lelkierőnek is van határa. Elkezdődik tehát újra az emailezés, immár randikkal tarkítva, amihez Emmi családja és Leo új barátnője, Pam asszisztál. A levélváltások sokszor idegesítőek, néha unalmasak, persze van köztük néhány jól sikerült is, de ezek kilógnak a sorból, ellentétben az első kötettel, ahol a levelek szerves egészet alkottak. Emmi gyáva és morálisan megkérdőjelezhető döntései képlékeny viaszbábut csinálnak Leóból. Glattauer szépen kiheréli hősét, akibe kicsit minden nőolvasó beleszeretett az első kötetben.
Nem akarom az írót azzal vádolni, hogy csak az anyagi siker ösztönözte a folytatás megírására. A hetedik hullámot olvasva kétségtelen, hogy Glattauerben maradt kiíratlan mondanivaló. Kár, hogy nem volt bátorsága félretenni ezeket az ötleteket egy másik regényhez, vagy esetleg nagyvonalúan lemondani róluk. Ezért a folytatásért őszintén kár. Nemcsak azért, mert nem üti meg az első könyv színvonalát, hanem azért, mert sajnos hatással van az elsőre. Kimondottan haragszom Glattauerre, amiért megírta, majd elvette tőlem az utóbbi évek legszebb szerelmes történetét.
„Hét óra múlva
Tárgy: te napló
Hahó, Emmi, már biztosan alszol. Úgy kettő vagy három óra lehet. Pillanatnyilag egyáltalán nem iszom alkoholt, ezért nem is bírom. Ez most csak a harmadik pohár, és minden összefut a szemem előtt. Jó, jó, szép nagy pohár, elismerem. A bor 13 és fél százalékos, ez áll a címkén, ez a 13 és fél százalék alkoholtartalom már mind a fejemben van, a maradék nyolcvanhat vagy nyolcvanhét még az üvegben. Most ezt iszom, mivel már nincs több alkohol az üvegben. Csak a fejemben. De ez már a második üveg, beismerem. Te, Emmi, el kell árulnom valamit: te vagy az egyetlen nő, akinek írok, akinek úgy írok, ahogy írok, amilyen vagyok, amilyen a hangulatom. Te tulajdonképpen a naplóm vagy, csak te nem maradsz olyan csöndben, mint egy napló. Te nem is vagy olyan türelmes. Mindig mindenbe beleártod magad, mindig visszavágsz, vitatkozol és összezavarsz. Arcot, testet és alakot öltött napló vagy. Azt hiszed, hogy nem látlak, azt hiszed, hogy nem érezlek. Tévedsz. Tévedsz. Milyen nagyot tévedsz. Ha írok neked, akkor mindig egészen közel húzlak magamhoz. És ez mindig is így volt. És amióta „személyesen” ismerlek, tudod már, amióta szemközt ültünk egymással, azóta, szerencsére senki nem mérte meg a pulzusomat, azóta…ezt soha nem mondtam el neked, nem is akartam… minek? Te férjnél vagy, a férjed szeret. Súlyos hibát követett el, hallgatott. Ez tulajdonképpen a legsúlyosabb hiba. De meg kell bocsátanod neki. A családodhoz tartozol, ezt nem azért mondom, mert ami az értékeket illeti, konzervatív vagyok, ugyanis egyáltalán nem vagyok értékkonzervatív, de talán egy kicsit mégis értékkonzervatív konzervatív vagyok, de konzervatív nem vagyok, azt nem. Hol is tartottunk? Emmi, ja igen, megvan, te a családodhoz tartozol, mert hozzájuk tartozol, a családhoz. És én Pamelához tartozom, vagy ô tartozik hozzám, tökmindegy. Nem, nem küldök képet róla. Képtelen vagyok rá, ez nekem túlságosan (…) nagyon is kirakatba tenném, megérted, ugye, miért is tenném? Emmi, ô más, mint te, de ô szeret engem, és eldöntöttük, hogy boldogok leszünk, jól összeillünk, van jövőnk, elhiheted. Nem baj, hogy ezt megírom neked? Most dühös vagy rám? Emmi, neked és nekem már régen abba kellett volna hagynunk. Így nem lehet naplót írni, ezt ember ki nem bírja. Nézel rám– te azt írnád: mindig úgy, úgy, úgy, de úgy nézel rám. Én pedig látlak, ahogy rám nézel, amikor azt mondod, hogy úgy, úgy, de úgy, és én mondhatom, amit akarok, hallgathatok, ameddig akarok, csak nézel rám a szemeddel/a szavaiddal. Minden betűd rám kacsint, úgy, úgy, de úgy, hol így, hol úgy, máskor amúgy. Minden szótagban benne van a tekinteted.
Emmi, Emmi, pocsék volt ez a tél. Nem volt kellemes karácsony, és boldog újév sem Emmi Rothnertől. Tényleg azt hittem, hogy elmúlt. Azt írtad az után az éjszaka után, hogy VÉGE. Ez az éjszaka, aztán VÉGE, nemcsak vége, hanem VÉGE is, és ez túl sok volt. Leírtalak. Akkor minden elsüllyedt, akkor már nem volt semmi. Napló sem. Nap sem. Csapnivalóan üres időszak volt, elhiheted. De Pamela szeret, ez biztos. Emmi, emlékszel arra az éjszakára? Azt nem lett volna szabad megtennünk. Olyan dühös voltál, olyan elkeseredett, olyan szomorú, és mégis olyan, olyan, olyan (…). A lélegzeted az arcom fölött, a szememben, bevette magát a recehártyám alá. Lehet ennél közelebbi közelség? Milyen gyakran álmodtam erről, mindig ugyanazokat a képeket láttam. Ilyen szoros ölelésben, és aztán örökre megdermedni (…). És már csak a lélegzetedet érezni. De most legjobb lesz, ha nem írok tovább. Egy kicsit bepiáltam, erős ez a bor, mindegy, hogy alkohollal vagy a nélkül. Emmi, még tizenöt éjszaka, aztán jön Pamela. Akkor új élet kezdődik, te azt mondod, fejezet, én azt, élet. De nem vagyok értékkonzervatív, csak egy kicsit. A te életed Bernhard és a gyerekek. Ne fejezd be velük. Aki csak fejezetekben él, annak a számára nincs távlat, nincs lendület, nincs értelme az egésznek. Az tétova, töredezett, semmitmondó részletekben él. Végül is mindenben megrövidíti magát. Egészségedre! És most, mindegy, most megcsókollak, én naplóm. Kérlek, ne nézz rám így!!! És bocsásd meg az ilyen e-maileket. Pillanatnyilag nem vagyok a legjobb passzban, de még a második legjobban sem. És egy kicsit berúgtam. Nem nagyon, egy kicsit. Hát így. Stop. Ennyi. Elküldeni. Vége, nem VÉGE, csak vége „
Park Könyvkiadó, 2010, Kajtár Mária
