Craig Brewer nagyszerű Black Snake Moan-jának  - még nagyszerűbb - filmzenéje kapcsán melegedtem össze első ízben a The Black Keys formációval. Azóta már biccentünk egymásnak.

A szólóban is jeleskedő  Dan Auerbach zenekara 2001-es megalakulása óta kb. éves rotációban készíti  albumait. A garázs hangzású,ohio-i blues-rock duó válfajának prominens képviselője, ugyan eveztek ők már hip-hop vizekre is, az új  album kapcsán mégis a „lakossági” blues irányába lengett  alattuk a hinta. A White Stripes- nál mindenképp szőrösebb,de a mocsaras területeken azért légpárnásan közlekedő The Black Keys 2008-as - Attack & Release - albuma fineszében ugyan  beérhetetlen- és egyben egyéni rekord is-, de a májusban megjelent Brothers miatt sem kell az alkotóknak névváltoztatáshoz folyamodniuk Akron városkájának önkormányzatánál.

Az anyag hangzása finoman FM-re moderált ,talán a játékidő is túl hosszúra sikeredett( 15 dal-56 perc),ám az árnyaltság bizonyos esetekben nagyon jól áll nekik .Ez leginkább a lemez közepén mutatkozik meg,  a The Only One, a Too Afraid To Love You és a Ten Cent Pistol egészen remek szerzemények, és szerencsésen feledtetik a kényelmetlen bemelegítés.( Everlasting Light,Next Girl).

Találunk még viszonylagos slágereket is ,a Tighten Up és a Howlin For You hozzák a kívánt Tarantino-faktort,míg a Black Mud ontja magából a füstöt ,és percekre kidomborodnak a 24 karátos blues gyökerek is.

A Sinister Kid és a The Go Getter rutinosan belassuló átvezetések az album hátsó fertályába ,ahol testszagú balladák örvényeibe keveredünk,ürülnek a  „börbönös” üvegek,feszít a szív,szúr a mellkas.

Utolsó kenetként a  Never Give You Up és a These Days kábítja zsibbadt agyunkat, a lemez végére elért fülledtségi fok azonnali ablaknyitást generál, fejünk idővel tisztul ugyan, de a mélyen letüdőzött gitár-dob lüktetés nehezen szívódik fel.