Sophie Barthes szerzői filmjében a fő attrakció az,hogy Paul Giamatti „iz” Paul Giamatti. Izgalmasan hangzik, nem ?

Ebben a  keserédes,lélekbúvár moziban az érzékeny lelkületű színészt felemészti aktuális színházi szerepe, a Ványa bácsival  birkózó művész kétségbeesett lépésre szánja el magát. Egy valószínűtlen és meredek szolgáltatást nyújtó cég reklámjára ráharapva, gyötrődő lelkét kiszippanttatja testéből, és szebb napok reményében leadja azt megőrzésre.

A könnyedség nem tart sokáig, Giamatti csicseri borsóban alakot öltő lelkére ráteszi a kezét a lélekcsempész maffia, így a kétségbeesett színész egészen Oroszországig futhat lélekszakadva,hogy visszaszerezze elengedhetetlen "alkatrészét".

A John Malkovich menet ízvilágát megidéző alkotás nem egy világrengető darab, ám a részecskéiben duruzsoló, szívfacsaró alaphang, ihletett érzelmi állapotban akár maradandó élményt is okozhat. Az önmagát alakító Giamatti -t nézni igazán szórakoztató dolog, a zseniális karakterszínész teljesen összefonódik a filmmel, lelkesen, illetve lelketlenül is remekel.

Sajnos az alkotás többször kibillen a ritmusból, itt-ott ellaposodik, unalmassá válik, mivel Barthes kisasszony gyakran kiengedi a gyeplőt. Ráadásul az abszurd történethez silány képi világot rendel, így a főszereplő mellett remeklő Dina Korzun (Nina) szuggesszív jelenléte ellenére, az esetenként széteső film sok energiát veszít.

Természetesen Giamatti zsigeri komikuma időröl-időre felvillan, de a viccelődés és a lírázás fokozatos összemosásának eredményeképp, egy meglehetősen bágyadt hangulatú, ugyanakkor emberi filmet kapunk.

Sophie, ez sajnos most csak 3-as fölé, de a szándék dicséretes.