Amíg az „öreg” Reitman szellemeket hajkurászott, többszörösen bohócot – mit bohócot, ovóbácsit,  meg várandós férfit! - csinált a későbbi  kormányzóból, addig a gyerek öntudatos harmincasként megpróbál a földön járni és nettó szórakoztatás helyett górcső alá venni a reklámipart vagy az indie-rockon cseperedő y generációt. Ráadásul mindezt vitán felüli tehetséggel, hiszen egyik kultabb mint a másik (A Thank You For Smoking az egyik…)

A nyíltan díjakra ácsingózó legújabb eresztés (Up In The Air- Egek ura) egy szemfüles húzással a gazdasági válságot használja tapétának, a középpontban pedig egy járulékos elem, a kirúgásra specializálódott szaktekintély (George Clooney) áll. A fél életét levegőben töltő tisztes őszes halánték viszont otthonteremtés helyett repült kilométerek és skalpok gyűjtésben jeleskedik. És lám, a szingli léttel együtt máris minimum duplán „áptudét” a mozi.

Ráadásul a kiállítás is maga a tökély, mert az uniformisban (konzervatív öltöny, ill. kosztüm) flangáló elszigetelt bizniszklasszhoz kellően rideg és minimalista hátteret szolgáltatnak az irodaépületek, a bútorozatlan hotelszobák, de különösen a hőst szintetizáló, kvázi üresen kongó tranzit. Jöhet a dráma. Jön is, persze csak módjával. Szívügyek, néhány apróbb munkahelyi kalamajka, az egészet átlengő szatirikus felhanggal és a légcsavar visszafogott zajával.

Jason Reitman filmje bármilyen kifinomultan is közelít egy belterjes közegből az átlagember felé, végül mégiscsak rutinból maszkírozza szociálisan érzékenynek azt, ami talán nem is az. Az Up In The Air valódi drámának túl légies, légiesnek túl drámai. Ha jobban megnézem ez a Boeing nem is kondenzcsíkot, hanem mézesmadzagot (najó legyen medvecukor, az olyan keserédes) húz maga után. Ilyen mutatókkal pedig az a fránya szobor is összejöhet.