Ha mondjuk valaki zenekari próbát rögzít, esetleg színpad mögötti beállást, akkor olyan jópofa dolog is kisülhet belőle mint a Beastie Boys: The In Sound From Way Out!-ja. Ha ugyanezt a poént egy korosabb, kissé talán túlképzett galeri követi el, akkor a Bombastic Meatbats-ot dobja a gép.
Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers dobosa, talán az idő előtti kapuzárási pániktól hajtva, uszkve három zenekarban is űzi az ipart. A Bombastic Meatbats ezekből is az utolsó helyen kullog, hiszen az anyazenekarral és a Chickenfoot-al ellentétben itt szó sincs súlyos összegekkel megtámogatott reklámkampányról, kKlippekről, pláne világkörüli turnéról.
Ettől függetlenül szupergrupnak még így is simán megteszi, hiszen neves sessionzenészről van szó egytől egyig, akik nem most jöttek le a favédőről és minden különösebb felhajtás nélkül , pusztán jóérzésből nyomatják a rockot, a funkot a bluest meg a jazzt (és akkor gyorsan végezzük ki azt a lapos poént, hogy mostantól nyilván Chad Smith "A" multimilliomos jazzdobos..).
A Bombastic Meatbats megidézi a Higher Ground-korabeli Stevie wonder-t és jó érzékkel nyúlja azt a Billy Preston-t, aki élete talán utolsó attrakciójaként pont az RHCP legutóbbi lemezén klavinettezett. De ami a legfontosabb, hogy a kalapemeléseken túl, tényleg halál autentikusan hozzák bármely sárgafőcímes, hetvenes évekbeli krimisorozat soundtrackjét. A felütés speciel még hazai pályának is minősülhet, ahol a Hammond hibátlanul hozza a beszívott Mekk Eleket, de az Oh! I Pilled My Beer wah-wah gitárjával, szépen át is evezünk a nagy levesen. Hutchinson ép az aznapra kiutalt stricit agyalja, Starsky pedig egyszemélyes felmentő seregként hasmánt csúszik keresztül a csíkos Torinó szélvédőjén, stb. A műfaj követelményeinek megfelelően, mindenkinek járnak kiemelt pillanatok, Chad Smith-nek húzónév gyanánt értelemszerűen talán kicsit több is.
A dolog egyetlen hátulütője, hogy a szólógitár időnként olyan szedált spéttel játszik hogy az már majdnem Derrick és - remek ritmusszekció ide vagy oda - percekre ötvenplusszossá válik a komplett attrakció. Ráadásul az ember azonnal unalmas kultúrembernek érzi magát. Az ilyen Betűreklámos/Képújságos kitérők helyett szívesebben és többet asszociálnék nagy rendőri erőket mozgósító autós üldözésekre, meg barkós dílerekkel való kiadós pofozkodásra. Presszóknak viszont még így is melegen ajánlott, csak néhány megátalkodott bútordarab fogja majd fejhangon visszakövetelni a maga ilyen-olyan kereskedelmi adóját. Innen is üzenem: baszni rá!
Chad Smith, a Red Hot Chili Peppers dobosa, talán az idő előtti kapuzárási pániktól hajtva, uszkve három zenekarban is űzi az ipart. A Bombastic Meatbats ezekből is az utolsó helyen kullog, hiszen az anyazenekarral és a Chickenfoot-al ellentétben itt szó sincs súlyos összegekkel megtámogatott reklámkampányról, kKlippekről, pláne világkörüli turnéról.
Ettől függetlenül szupergrupnak még így is simán megteszi, hiszen neves sessionzenészről van szó egytől egyig, akik nem most jöttek le a favédőről és minden különösebb felhajtás nélkül , pusztán jóérzésből nyomatják a rockot, a funkot a bluest meg a jazzt (és akkor gyorsan végezzük ki azt a lapos poént, hogy mostantól nyilván Chad Smith "A" multimilliomos jazzdobos..).
A Bombastic Meatbats megidézi a Higher Ground-korabeli Stevie wonder-t és jó érzékkel nyúlja azt a Billy Preston-t, aki élete talán utolsó attrakciójaként pont az RHCP legutóbbi lemezén klavinettezett. De ami a legfontosabb, hogy a kalapemeléseken túl, tényleg halál autentikusan hozzák bármely sárgafőcímes, hetvenes évekbeli krimisorozat soundtrackjét. A felütés speciel még hazai pályának is minősülhet, ahol a Hammond hibátlanul hozza a beszívott Mekk Eleket, de az Oh! I Pilled My Beer wah-wah gitárjával, szépen át is evezünk a nagy levesen. Hutchinson ép az aznapra kiutalt stricit agyalja, Starsky pedig egyszemélyes felmentő seregként hasmánt csúszik keresztül a csíkos Torinó szélvédőjén, stb. A műfaj követelményeinek megfelelően, mindenkinek járnak kiemelt pillanatok, Chad Smith-nek húzónév gyanánt értelemszerűen talán kicsit több is.
A dolog egyetlen hátulütője, hogy a szólógitár időnként olyan szedált spéttel játszik hogy az már majdnem Derrick és - remek ritmusszekció ide vagy oda - percekre ötvenplusszossá válik a komplett attrakció. Ráadásul az ember azonnal unalmas kultúrembernek érzi magát. Az ilyen Betűreklámos/Képújságos kitérők helyett szívesebben és többet asszociálnék nagy rendőri erőket mozgósító autós üldözésekre, meg barkós dílerekkel való kiadós pofozkodásra. Presszóknak viszont még így is melegen ajánlott, csak néhány megátalkodott bútordarab fogja majd fejhangon visszakövetelni a maga ilyen-olyan kereskedelmi adóját. Innen is üzenem: baszni rá!
