Az erős bekezdés után (Whatever People Say I Am, That’s What I’m Not) a második eresztés (Favourite Worst Nightmare) nekem túl gyorsan jött, (az slágereket azért csak-csak bebifláztam) az oldalági projektet (The Last shadow Puppets) meg érzésből passzoltam. Nem tehetek róla, de a nagyvonósok mellé nekem kell a film is. A mesterséges ritkításnak ha más értelme nem is volt, de legalább frissen s üdén lehet belevágni az új lemezbe. Ráadsul a Humbug, Josh Homme-al - a kaliforniai sivatag ügyeletes megmondemberével - való globális karambol miatt is izgalmas kísérletnek tűnt.
A végeredmény egyébként totál papírforma, méghozzá egy brit akcentusra és alkalmi tánclépésekre fazonrozott Lullabies To Paralyse. Az ősrajongók – ha egyáltalán létezik ilyen egy 2002-ben alakult zenekarnál – hiába is ráncolják a homlokukat, mert ezzel együtt az izgága kölykeiből egy csapásra többdimenziós, szenior kategóriás zenészek váltak.
A gusztusosan visszhangos gitárok, orgonák s még ki tudja milyen hangulatfokozók mellett persze megmaradtak az eddig jól bevált panelek is, az energikusság, a pattogós Arctic Monkeys-os indítások. Legfeljebb a jelentős fordulatszám csökkenésnek köszönhetően a célközönség – akiknek a fő terepe azért még mindig a kocsma - ezúttal inkább a kiseggelt fotelekben terpeszkedik, mint a táncparketten.
A My Propeller és az - elős kislemeznek választott - Crying Lightning Quimby-s pengetése után a Potion Approaching például röpke három percben zanzástíja a lemezt és az intenzív, emblematikus kezdés monoton pszichedéliába fordul, a Fire and The Thud-ból meg aztán végképp kikönyököl a producer. Innentől aztán egyre-másra gyűrűznek be a blues-os, sanzonos megfejtések, mint például a QOTSA elszálltabb pillanatait idéző Dance Little Liar, vagy a xilofonos, klimpírozós finálé a The Jeweller’s Hands. Férfias továbblépés na!
Nagymókusok süteménybe is süthetik...
Kapcsolódó linkek:
