Minden egészséges ember fel tud sorolni két R.E.M. lemezt. Húsz és negyven között talán még Magyarországon is. Muszáj. Az ügyesebbje elmehet akár négyig, a tájékozottabbja öt-hatig is. A rajongó meg csuklóból vágja hogy tizennégy plusz a válogatások, koncertlemezek, estébé.
A bő negyedszázados zenekar az ideális karrier mintapéldája. Pár év zenélgetés és a független sikerek után zsíros szerződés a Warnerrel. A zenekar számára aranykor, masszív lemezeladások és egy valag kulcsslágert termő időszak következik. A Tradicionális Amerikai Rockzene pedig - az alternatív színtérről indító R.E.M. és hasonszőrű társai hatására - lassan, de biztosan megreformálódik. Az indie pedig szinte már csak a Kárpát-medencén belül pejoratív...
Hát persze, hogy a további felhőtlen munkakapcsolatot biztosítandó, újabb hajmeresztő - 80 milliós - csapjbele a Warnerrel, aztán -törvényszerű vagy sem-, de lejtmenet.
Több lemezen át tartó útkeresés, kísérletezés, és - az ortodox rajongók őszinte felhördülésére - maszatolás. Persze még a rossz formaidőzítés ellenére is összejön pár világbajnok szám, mint a Daysleeper, Great Beyond, Imitation of Life, vagy a még korai években íródott All The Right Friends.
Most meg a kötelező Best Of (In Time), a kissé koncentrálatlan Around The Sun stúdiólemez és egy vörösdiplomás pillanatkép (R.E.M.:Live) után itt az Accelerate. A sajtóban sűrűn felbukkanó fogadkozások és a beharangozó single alapján is úgy tűnt, itt nem árulnak zsákbamacskát.
A Supernatural Superserious a jó értelemben vett rádiósláger ideális prototípusa: Ahhoz elég instant, hogy ne kelljen szarrá hallgatni. Nem megváltó, de meggyőző.
Supernatural Superserious
Első ránézésre a Jacknife Lee sztárproducerrel (Snow Patrol, U2, Editors stb.) rögzített lemez ajánlata harmincöt perc tiszta játékidő és Dunaújváros-külső a borítón! A szürke ipari látkép alapján még akár valami szintetikus punk is lehetne. De jól látható a megszokott betűtípus, meg különben is a Living Well is The Best Revenge szilaj három perce intenzív programadónak bizonyul. Ha az R.E.M.-nek az utóbbi lemezeken volt is affinitása a kísérletezgetéshez, az most a sarokba hajítva, mert ez bizony vissza a gyökerekhez attitűd elsőkézből, őstermelőtől. Az időnként spártaian lecsupaszított hangszerelésben megnyilvánul mindaz, ami valaha is védjegyszerűvé tette a zenekar hangzását. A Man Sized Wreath fülbemászó refrénjénél még satnya képzelőerővel is vizionálható egy - a kezeit az ég felé dobáló - izgága Stipe, de a beazonosíthatóság adottságával ilyen szinten rendelkező banda esetében ez rutinfeladatnak is tűnhet. Hogy ezúttal a dalszerzéskor is homlokon csókolta őket a múzsa, az tetten érhető a belassult, zongorás bontogatással induló Hollow man-en, az újabb lassú eresztésnek bizonyuló és Stipe dagályos énekével kísért Houston-on.
A rajongókra is frászt hozó Everybody Hurts féle nemzedéki opuszt pedig épp ideje a Drive intim hangulatát idéző Until the Day is Done-ra cserélni. A Mr. Richards-al kapunk némi pszichedelikus gellert, a Sing for the Submarine melankóliája pedig még az Interpolnak is jól állna. A lezárásra - nomen est omen - ismét begyorsul a cucc. A Horse to the Water-ben és az I'm Gonna D.J.-ben egyaránt számottevő energia szabadul fel, sőt utóbbiban egyenesen az It's the End of the World felvezető affektálása köszön vissza.
Korosodó rocksztárok esetében kapuzárási pánik szülte fantáziátlan duhajkodást emlegetni fájdalmas, de gyakran helyénvaló. Az R.E.M is túl van már a maga kreatív csúcspontján, de az Accelerate megfelelés-kényszer alól felmentve. Ezúttal ha volt is erőlködés, az nem beszarást, hanem bő félórányi lendületes rockzenét eredményezett. Mondanám, hogy olyan az egész, mintha új szívet kaptak volna, de itt nem áll fenn a kilökődésveszély.
Kapcsolódó linkek:
R.E.M hivatalos honlapja
