Red Hot Chili Peppers: Stadium Arcadium B-sides
A tavalyi dupla lemez kislemezre másolt slágerei után, valszeg sok korábbi rajongó szívesen nyugdíjazná az RHCP-t. Nekem is ment már föl a cukrom a Snow refrénjét üvöltő kapatos asszonykórus láttán. De könnyű belátni, széles e világon bárki kapható egy kis - fél évszázad popesszenciáját rejtő - ééóózásra...
Kár mérgelődnöm ez már beépült a folklórba, a fél Californication lemezzel együtt.
Ha közös nevezőt keresnék nekik, akkor elsőre a jammelés ugrik be. Érződik hogy világmegváltó témák, hozott anyag nélküli örömzenélésből született mindahány. Minden bizonnyal ez lehet hányatott sorsuk oka. Frusciante lassan kibogoz egy nyers grúvot, Flea rákapcsolódig, Chad pedig az egészet megtámogtja a dobbal. A készre gyúrás alatt Anthony szöveget rittyent, és végül John, a vokáljaival és szólóival az egészet elemeli a földről.
Íme a recept, mondaná DR Bubó...
Turbófunkra már nem kapcsolnak és a Sir Psycho Sexy féle mocskos száj is örökre a múlté, de a resztlire is jut kitűnő szám és briliáns megoldás. Mint pl. a robosztus "Lately". Finom perka, gyomrot megdolgozó basszusok, és trombita a reggae alapvetés "Joe"-ban. Zakatoló nyitány, csilingelő, ésvisszafelé lejátszott gitárszóló a "save this lady"-ben. Itt Frusciante a refrénben is nagyot alakít. De kapunk laza riffelgetést, a "Whatever we want"-ban, és visszatérő vidám karibi hangulatot (van másmilyen is?) a "Funny face"-ben.
Persze a Red Hot Chili Pepperszről nem tudunk meg semmi újat. Maradt a stabil színvonal és az anyalemezhez hasonló hanzás. A keletkezési körülményeket ismerve ez sem meglepetés. De így kerek és klassz az egész.
Lately
