Brant Bjork neve elsősorban a ma már legendás Kyuss zenekarból lehet ismerős a nagyérdemű számára. A helyi koncertszervezők is erre játszottak rá, amikor több hírportálra és újságba elhelyzett promó anyagukban a Kyuss egykori dobosának fellépéseként reklámozták a július 27-én megrendezett eseményt. Az estét az egri Shapat Terror nyitotta meg, akik mind megjelenésükben mind zenéjükben a sludge hagyományait követik. A röpke 30 perces produkció alatt saját és feldolgozás számok egyaránt elhangzottak. A tréfás kedvű rajongók élcelődéseit jól tűrő csapat súlyos zenéjét csak a bugyuta szövegek tudták elrontani. Hiába a sok károgó, ez a műfaj kizárólag angol nyelvű dalokkal életképes.
A főműsor előtt, a hazai underground „sztárokból” verbuválódott Saint Petrol melegítette be a terepet. Ahogy, azt Karel nem sokkal a koncert előtt mondta „ez a zene nem képes hosszabb ideig lekötni az embereket, 40 perc bőven elég belőle”, és tényleg. A leginkább kamionsofőr kinézetű énekes hiába ad bele apait-anyait a tömeg valamiért nem tud ráhangolódni a zenére. Üdítő kivétel ez alól az Asphalt Rodeo, ami már csak azért is kilóg a programból, mert legalább kétszer olyan hosszú, mint a többi dal. Reméljük az idén elkészülő lemezre több hasonló színvonalú darab is rákerül.
A hazai zenekarok után Bjorkék szebbnél-szebb gitárokat pakoltak a színpadra. Amíg a zenekar számomra teljesen ismeretlen tagjai hangoltak, addig Brant a közönség háta mögött megbújva figyelte testvérei ügyködését. A színpadot elfoglalva Fender Stratocasterét már saját maga állította be, és kisvártatva bele is csaptak a húrok közé. Az első szám a Love is Revolution, nem egy tipikus koncertkezdő darab, de a „There’s no love in the USA” refrén megadja az alaphangot, amire szüksége is van a fiúknak, mert sajnos elég gyatrán szól a Kulti hangcucca. És bár a Turn Yourself On alatt még mindig nem az igazi a hangzás, a közönség szemmel láthatóan élvezi az eddig hallottakat.
Aztán varázsütésre minden a helyére kerül és innen már nincs megállás, személyes kedvencem a Shrine Communications már rendesen fejbe vágja az embert, az addig udvariasan tapsikoló közönség, már magából kikelve lelkendezik. A zenekar is megérzi, hogy most már nem lehet gond és fokozva az este hangulatát rágyújtanak egy jointra, majd vissza a zakatolásba Too Many Chiefs... Not Enough Indians egy klasszikus az első Jalamanta lemezről, de olyan ritmusváltásokkal és meglepetésekkel, amikről álmodni sem lehet. A hipnotikus riffekbe egyre jobban elmerülő Brant igazi egyszemélyes showt csinál, a számok közben hol grimaszokat vág, hol fogsorát csillogtatva teli szájjal vigyorog. A mellette pengető két hosszúhajú bajtársa az egész koncert alatt csak egyszer hagyja el a helyét, amikor egy félkegyelmű felmászik a színpadra és kézcsókot ad a megszeppent énekesnek, szerencsére ez a kínos közjáték egyáltalán nem zavarta meg a fiúkat. Egymást követik az elszállós nemegyszer 6-7 perces dalok, el is vesztem a fonalat egy darabig és csak sodródom a lüktetéssel. A zenészek még csak rá se néznek egymásra, nincsenek időthúzó leállások, vagy egyeztetések a számok közt, egyedül a zenén keresztül kommunikálnak egymással.Néha elmormog egy-egy „köcce”-t Brant, de láthatóan nem kenyere a beszéd.
Majd elhangzik az a mondat, amitől a koncertre járó ember a leginkább tart „We’ve got one more”, na ne. A Freaks of Nature-vel záráják a bő 70 perces programot, a dalban eredetileg rappelő Sean Wheelert nem pótolják, helyette a gitárok beszélnek.
A szám közben Brant bemutatja zenekarát, majd elmondja, hogy most járnak nálunk másodszorra és nagyon izgatottak voltak a bulival kapcsolatban, hátmég mi, mondanám.
Amit meg eddig csak sejtettünk beigazolódik, a dobokat Alfredo Hernandez admirális püföli.
Jellemző, hogy a koncert végére a közönséget teljes egészében megnyerő bandát 5 percen keresztül élteti a nép. Pedig akkor még senki sem sejthette, hogy a java még hátra van. A lemezen is rendkívül hosszú és zseniális Automatic Fantastic-ot adják elő, mintegy 12 percben. A szám alaptémája, annyira fülbemászó, hogy akár csengőhangként is árusíthatnák, a zenekar az albumverziótól jelentősen eltérő témákból időről-időre visszatér a jellegzetes hangokhoz. A kábulatból még felocsúdni sincs időnk mire, rázendítenek a Chinarosa dallamára, már megint egy szám az új lemezről, és még mindig nem tudnak hibázni. A szokásos „köcce” után búcsúzik a zenekar, hogy egy fehér Ford Transit üléseit elfoglalva Szlovénia felé vegyék az irányt. Reméljük nem utoljára láttuk őket, és legközelebb legalább kétszer ekkora közönség előtt lépnek fel, igazán megérdemelnék a sikert.
*******************************************************************
ps.by toszi
Aki nem tudná kiről van szó:
Interjú ITT
Illetve zenés ajándékkosár a Youtube-ról:
Brant Bjork& the Bros: Gonna make the Pony Trot
