A könyvtárban a kezembe nyomtak egy szavazólapot, amire fel kellett írnom a 10 kedvenc regényemet. (Mint kiderült, ebben az évben sok könyvtárban rendeztek hasonló szavazást az olvasók között. Kíváncsi lennék az eredményre.) Néztem a többiek reakcióit, volt, aki a lapot a táskájába gyűrte, volt, aki a kanyar utáni első kukába dobta, néhányan ott rögtön kitöltötték és leadták. Még jó sokáig gondolkodtam, mit is írjak?
Az én fogalmaim szerint kétféle kedvenc könyv létezik. Az egyik az a fajta, amit nagyon szeretünk, kétévente, háromévente, esetleg ritkábban, de újraolvasunk. Nekem ilyen A Karamazov testvérek, a Fogság, A kiválasztott (Potok), A rózsa neve, és még sokan mások...
De ott a másik kedvenc kategória, a könyvek, amiket annyiszor olvastunk, hogy kívülről fújjuk, szétesett, összeragasztottuk, több példányban is megvan, stb... Ezek azok a könyvek, amiket nem teszünk messzire, nem szívesen adunk kölcsön, mert bármikor szükség lehet rájuk. Talán ezek az igazi kedvencek, akármilyen okból is. Alant a listám, a kezdő sorokkal.
1. Kosztolányi Dezső: Pacsirta
Viszonylag kései élmény, nem volt kötelező az iskolában, a családi könyvespolcról is hiányzott. Vajkay Ákos és családjának hétköznapi tragédiája, a kisvárosi lét mindennapjai, Kosztolányi utánozhatatlan stílusában és nyelvezetével ábrázolva nálam régóta a #1.
„Az ebédlő támlás díványán nemzetiszín zsinegdarabok, cukorspárga-végek, papírok foszlányai hevertek s a helyi újság szétszaggatott példánya, melynek homlokán kövér címbetűkkel ez volt olvasható: Sárszegi Közlöny, 1899. A falinaptár a tükör mellett, az erős verőfényben föltüntette a hónapot, napot: Szeptember 1. Péntek. Az ingaóra pedig, mely cifra, fafaragványos üvegtokjában járt, és sárgaréz sétálójával apró darabokra vagdalta a végtelennek látszó napot, mutatta az időt: 1/2 1. Apa és anya csomagolt az ebédlőben.”
2. Kertész Ákos: Makra
Szerző tett róla, hogy mostanában ne legyen érettségi tétel, az idén 40 éves regény nekem akkor is a magyar irodalom toplistása. Makra Ferenc kitartóan küzd azért, hogy átlagos életet éljen, semmi módon ne lógjon ki a sorból. Tehetséget, szerelemet, mindent feláldoz ezért az egy célért, de amikor eléri, szembesülnie kell az általa választott élet ürességével.
Gyönyörűen megírt, mesterien megszerkesztett regény.
„Makra Ferenc pestlőrinci lakost (valamint négy társát, ugyancsak pestlőrinci lakosokat) húsvét hétfőjén hajnalban letartóztatta a rendőrség. Egyheti vizsgálati fogság után Makra kiszabadult, négy társát azonban átadták az ügyészségnek, maga még ugyanezen a napon, a húsvétot követő második hétfőn, becsomagolta holmiját egy kis méretű papírbőröndbe, egy második világháborús kenyérzsákba s egy spárgaszatyorba, és elhagyta a szülői házat. Másnap, kedden, önkényesen kilépett a gyárból, ahol, leszámítva a katonaéveit, inaskora óta megszakítás nélkül dolgozott, s ezzel megkezdődött Makra Ferenc rendhagyó élete és egyben szívós és lankadatlan küzdelme is azért, hogy sorsát visszafordítsa a szélesebb meder felé, melyben az emberek nagy többségének élete folyik.”
3. Kazuo Ishiguro: Napok romjai (A főkomornyik szabadsága)
Stevens a hibátlan komornyik, személyisége feloldódik a szolgálatban. Rendületlen hűsége, heroikus küzdelme a tökélyre, a későn felismert valóság mindig ugyanúgy megrendít, mint amikor először olvastam. Ishiguro stílusa egyedülálló élmény angolul és Kada Júlia gyönyörű fordításában egyaránt.
„Egyre valószínűbbnek látszik, hogy csakugyan vállalkozom az utazásra, amely már napok óta foglalkoztatja a képzeletemet. Erre az útra, hadd jegyezzem meg, egymagam indulok, olyan kényelmes körülmények között, amilyeneket Mr. Farraday automobilja biztosít, és az utam, úgy sejtem, Anglia legszebb vidékein át visz majd a nyugati országrészbe, s meglehet, hogy öt vagy hat napig is távol tart Darlington Halltól. Az utazás ötletét, hadd szögezzem le, az a lekötelező javaslat adta, amellyel Mr. Farraday maga tisztelt meg csaknem két hete egy délután, amikor a könyvtárban törölgettem a portrékat. Az igazat megvallva, úgy emlékszem, éppen a létrán álltam, és Wetherby vikomt portréját törölgettem, amikor belépett a munkaadóm néhány könyvvel, amelyeket feltételezhetően a polcokra kívánt visszatenni.”
4. Mark Twain: Tom Sawyer
Gyermekkorom abszolút kedvence. Ez volt az első angol nyelvű könyvem, nem kis részben neki és Huck Finnek köszönhető, hogy angolul kezdtem tanulni.
„- Tom!
Semmi válasz.
- Tom!
Semmi válasz.
- Kíváncsi vagyok, hol csatangol ez a gyerek! Hé, Tom!
Az idős hölgy letolta orrán a szemüvegét, és elnézett fölötte, körös-körül a szobában; aztán visszatolta, és alatta nézett körül. Ritkán vagy tán sohasem nézett át rajta egyenesen olyan jelentéktelen valami miatt, mint egy kisfiú. Ez a szemüveg dísztárgy volt, szíve büszkesége, az "előkelőség" érdekében, nem szükségből készült; két tűzhelykarikán keresztül éppen olyan jól látott volna. Pillanatig zavarodottan állt, aztán nem túl hangosan, csak éppen hogy a bútorok hallhassák, azt mondta:
- Csak kapjam a kezembe...”
5. Rejtő Jenő: Csontbrigád
Sok kedvenc Rejtő regényem van, de a legtöbbet forgatott a Csontbrigád. Fantasztikus az a vízió, amit Rejtő tíz évvel előre felvázolt a haláltáborokról, és amit át is élt volna- ha megéri.
„A tábori pap hátrahőkölt, amikor meglátta a halálraítéltet néhány perccel a kivégzés előtt a
katonai ügyészség fogházának egyik cellájában.
Ilyent még nem látott a világ!
Ott ül a halálraítélt talpig frakkban! Kissé részeg is, ezenfelül egy fehér virágot hord a gomblyukában, és vastag havanna szivart füstöl, miközben bóbiskoló szemmel fütyörészik.
Ez egy furcsa halálraítélt!”
6. John Steinbeck: Édentről keletre
Mindenkinél elérkezik a pillanat, amikor megtanulja értékelni a ráérősen hömpölygő regényeket, és átéli a Bárcsak ne lenne még vége! élményt. Nálam ezt először Steinbeck könyve váltotta ki.
„A Salinas-völgy szűk, hosszú mélyedés két hegylánc között Észak-Kaliforniában. Közepén kígyózik és kanyarog a Salinas-folyó, amíg végül bele nem ömlik a Monterey-öbölbe.
Emlékszem, gyermekkoromban milyen neveket adtam a füveknek és a titokzatos virágoknak. Emlékszem, hol bujkált a varangyos béka, és mikor ébredeztek a madarak nyáron - és milyen szaguk volt a fáknak meg az évszakoknak - és milyen volt az emberek arca, járása, sőt még a szaga is. Emlékezetem tárházában jelentős helyet foglalnak el a szagok és illatok.”
7. A.D. Foster: A bolygó neve halál
Az Alien sorozat feltétlen rajongója vagyok, filmen, könyvben egyaránt. A második regény véleményem szerint a sci- fi és a horror irodalom mesterműve. Hatodikos voltam, amikor olvastam, a bátyámtól csórtam el, utána napokig rémálmaim voltak, pedig még nem is láttam a filmeket.
„Két álmodó.
A nyilvánvaló megkülönböztető jegyek ellenére nincs köztük lényeges eltérés: Az egyik szerényebb termetű a másik nagyobb. Az egyik nő, a másik hím. Az első szájában lapos és éles fogak sorakoznak egymás mellett, félreérthetetlenül jelezve, hogy tulajdonosuk mindenevő, míg a másik felső állkapcsán sorakozó fogak kizárólag aprításra, tépésre szolgálnak. Mindketten; gyilkos fajok leszármazottai. Ezt a genetikai hajlamot az első megtanulta leküzdeni. A másik teljesen vad maradt. Álmaikban több különbség volt, mint küllemükben. Az első álmodó nyugtalanul aludt. A közelmúltban átélt elmondhatatlan rettegés emlékei buggyantak elő tudatalattijának mélységeiből, hogy szétzúzzák a hiperálom normális nyugalmát. „
8. Jane Austen: Meggyőző érvek
A legtöbb nőnek van kedvenc Austen regénye. Az enyém a Meggyőző érvek. Anne Elliot a legállhatatosabb Austen hősnő. Nem tesz semmit, csupán hűségesen szereti ugyanazt a férfit nyolc magányos éven át, és kivárja, amíg a körülmények szerencsés együttállása végre egymás karjaiba sodorja őket.
„Sir Walter Elliot, a somersetshire-i Kellynch kastély ura könyvet a maga mulatságára kezébe nem vett, a Nemesi Almanachot kivéve; ebben tennivalót talált üres óráira, vigaszt a bánatosakra; mélységes csodálat és tisztelet kerítette hatalmába, mikor a számukban egyre fogyatkozó legősibb nemesi családokat fellapozta; és bármennyire felbosszantották a házi bajok, csip-csup kellemetlenségek, ingerültsége azonnal szánakozó megvetéssé szelídült, ha az elmúlt száz esztendő megszámlálhatatlan újnemesének nevét tartalmazó lapokat forgatta; végül, ha az eddigieket egykedvűen futotta volna át, ott volt az az oldal, amelyen soha nem lankadó érdeklődéssel olvashatta a maga történetét - kedvenc könyve egyébként is mindig ugyanott nyílt ki.”
9. Stephen King: A holtsáv
King korai, nem annyira ijesztgetős, mint inkább lélektani ábrázolásban nagy regénye. John Smith átlagos, mint a neve. Valamiért mégis ő lesz az, aki akaratán kívül komoly telepatikus képességre tesz szert, hogy a gondviselés eszközeként kezdjen funkcionálni.
„John Smith mire elvégezte a főiskolát, már teljesen elfelejtette azt az 1953 januárjában történt nagy esését ott a jégen. Voltaképp már az érettségije idején se igen emlékezett rá. Anyja és apja pedig egyáltalában nem is értesült róla. A gyerekek a durhami mesterséges tó, a Körkerülő befagyott felszínén, egy megtisztított térségen korcsolyáztak. A nagyobb fiúk összeragasztgatott ócska ütőkkel jégkorongoztak, két krumpliskosár szolgált kapuként. A kisebb srácok csak szerencsétlenkedtek, ahogy a kisgyerekek szoktak, amióta világ a világ,
nevetségesen ki-be csukló bokával; leheletük gőzölgött a fagyos hidegben. A letisztogatott jég egyik sarkában gumikerekek égtek kormosán, a közelben néhány szülő üldögélt, a gyerekeiket lesték. Még messze volt a lánctalpas motorszán korszaka, akkoriban téli sportként inkább a testet mozgatták, mint a benzinmotort.”
10. Fekete István: Kele
Kis hazánkban mindenki szereti Fekete István könyveit. A Kele rövidebb lélegzetű regény, ahol a sebesült gólya egy gazdaságban vészeli át a telet. Az ember- állat szimbiózis gyönyörűen ábrázolt meséje, bölcs parasztokkal és még bölcsebb háziállatokkal.
„A csapatban valami meglazult. Már reggel óta érezni lehetett, hogy nincs minden rendben,
és most kivált egy öreg gólya, és széles szárnnyal körözni kezdett. A fiatalok szívesen mentek
volna a magányos vándor után, de a vezetők nem tágítottak, mert nem volt még itt a pihenés
ideje. A rend tehát nem bomlott meg, csak egy gólya vált ki, a többi ment előre kérlelhetetlen
egyformasággal.
– Majd utánatok megyek – intett szárnyával az elmaradt vándor, ám ebben a
szárnycsapásban majdnem annyi szomorúság volt, mint mikor egy ember azt mondja: Isten
veletek.
– A nagy víznél elérhetsz bennünket – intett a csapat vissza, de szemükben megvillant valami, és testükön átborzongott a búcsúzás. Tudták, hogy viszontlátás nincs, és a nemzetség
eggyel kevesebb lett.”
