Csak, hogy el ne feledje senki: Ma jelenik/jelent meg Ian Brown legfrissebb albuma a My Way. A hivatalos közlemények szerint minden idők legfaszább lemezére számíthatunk. Nyilván.

Pedig ma reggel még arról szóltak a híradások, hogy "Csöpi" jobban van, kiengedték a kórházból, otthon lábadozik. Aztán az imént jött a rossz hírt, miszerint 67 éves korában elhunyt Bujtor István.

A meglehetősen bizarr művésznevet és a lemezborítón visszataszító szatén inget viselő figura 2000-ben már visszavonult "egyéb elfoglaltságai" miatt, de most 2009-ben váratlanul mégis megjelenhetett első albuma, melyen az évek során felgyülemlett felesleges energia levezetésre kerülhet.

A fenti fedősztori persze kamu,a különös hangzású álnév a méltán népszerű Interpol zenekar énekesének, Paul Banks-nek a házi készítésű svindlijét takarja. Az anyahajótól való elszakadás korántsem végleges, az albumon ketten is közreműködnek az Interpol legénységből, az éjsötét new-wave rajongók megnyugodhatnak, ez esetben szó sincs feloszlásról. Banks a ráhúzott nyughatatlan művészember szerep szerint jár el és bevállal egy szóló cselsorozatot a rajongók nagy örömére. Ez a zenei hangzásában finoman trükköző manőver igazából nem túl sokban különbözik a sötét zsaruk világától, akusztikusabb, effektesebb-az ilyet nevezzük kisérletinek-kicsit olyan mintha a zenekar demóira rászabadult volna egy prédára leső perverz vonósnégyes, majd az anyag egy laptop dj keverőüzemében kötött volna ki. Banks karcmentesen hozza a félszeg, sérülékeny frontember figuráját, szépen és precízen búgja el szénfekete, melankolikus szerzeményeit, a rojtosra rágott Ian Curtis párhuzam továbbra is érvényes. Az album létjogosultsága többszöri meghallgatása után is joggal megkérdőjelezhető, régi dalok ide vagy oda, a dolog leginkább egy félkész Interpol lemezhez hasonlítható. Az egészben az a legjobb,hogy a végeredmény így is igen meggyőző, ugyanis Banks kitűnő dalszerző, az albumon egy-két kivétellel (Madrid song, Girl on the Sporting News) remek szerzemények kaptak helyet, egyszerűen jó újra hallani a csávót.

A bekezdés egyből két 24 karátos Interpol slágerrel indul,az Only if you want és a Fun that we have cikázó dallamvezetésű, indie-disco kompatibilis dalocskák Banks-re jellemző megkapó gitártémákkal és rafinált kiállásokkal megbolondítva. Merengős perceket okozhat a Skyscraper borúsan andalító vonós melódiája mely enyhe Radiohead tünetek is mutat. A Games for days visszatér a kitaposott ösvényre, a feszes gitárcentrikus szerzeményhez már pöpec klip is jár.

Eddig ötös.

A filmes ihletettségű ám teljesen felesleges Madrid Song és az akusztikus No Chance Survival épp az album közepén szívja el az energiákat a produkcióból, amit aztán a harsonákkal, vokalistákkal megtámogatott Unwind azonnal pótol az album legjobb perceit okozva.

A további analizálás szükségtelen, még az On the Esplanade keserű húros-vonós párbaja gyönyörködteti kiváncsi füleinket aztán észrevétlenül lezárul a Julian Plenti project.

Az Interpol új lemezéig még kicsit várni kell, de addig pótkávé gyanánt abszolút megfelel Banks alteregósdija, egyéni akciója mindenképp biztató és ha már zenekarával nem igazán jönnek a közelünkben azért Mr.Plenti decemberben tiszteletét teszi a bécsi Arénában, még az is lehet hogy megnézzük.

Kapcsolódó oldal:
Julian Plenti hivatalos oldala

Ezek szerint megint felnőtt egy generáció, akinek gőze sincs arról, hogy milyen is egy másodvonalas nettó bunyósfilm.  A témában 2009-ben sincs nagy vasziszdasz, minden kiköpött olyan, mint tizenöt-húsz éve.

Magányos szakmunkás jön, lát és győz. Aztán újra győz, végül a lánnyal és egy kerek összeggel a farzsebben jobbra el.. Egy ilyen zsánertől damaturgiai bukfenceket, emlékezetes alakításokat számon kérni fölösleges, egyenesen marhaság. Az hogy a forgatókönyv épp mivel tölti ki a sallerek közötti fúgákat, az másodlagos. Azaz csak lenne, mivel a Bunyó elég nyilvánvalóan egy mozgó útikalauz szerepében tetszeleg (Manhattan, Brooklyn, Harlem), a nettó akciópercek rovására.      
Így meg aztán végképp kardinális kérdés marad, hogy mire futja a koreográfiából.
A szakmai stáb meg sem próbál konkurálni Van Damme kilassított spárgáival vagy azzal a mű-eleganciával (tudom Aikido) amiben nagyon anno még Segal volt az evidencia. Kvázi-hiteles kakasviadal van, azaz a szabadfogás dominál és csak mutatóba marad néhány látványos maflás. Jelzem ez az esetlegesség néha egészen jól áll neki. Na nem amikor szerencsétlen Shawn, a metrókocsi magányában "árnyékol" (még szegény Rocky-nak is futotta egy pofás hűtőházra)  hanem amikor egy fali mosdó játékba iktatásával lepnek meg bennünket, vagy amikor - az egyébként szentségtörően kurtára sikeredett - fináléban egy sznob tetőtér megy a levesbe.

A végére már tényleg csak annyi dilemma marad, hogy ez az élérevasalt-atlétás vajon mihez kezdene az Oroszlánszív belgájával, vagy a méltatlanul elfeledett Ökölharcos, piképólós márványfarmeres bajnokával.   

Kapcsolódó linkek

A film hivatalos honlapja | ImDB info

Az Oxfordshire-ből származó Floyd a nyolcvanas években rendhagyó főzőműsoraival vált híressé, hatalmas lelkesedése és a keze ügyében lévő, folyton kiürülő borospoharak egy csapásra a közönség kedvencévé tették. Sajátos stílusa és heves vérmérséklete világszerte milliókat vonzott.

Talán az elsők egyike volt, aki világszínvonalra emelte az utazós tévés főzést.

Miatta is szeretjük a konyhát. RIP.