Nem sok kötődésem van a klasszikus zenéhez, bár gyermekkoromban mindig elvarázsolt a Játék és muzsika 10 percben ,ahol kérdezett Czigány György és válaszolt mondjuk ...Kovácsné Terike. Ráadásul mindig telibe talált! Van egy pár komolyzenei lemezem, de sajnos ritkán hallgatom a Diótörőt nyél hangerőn. Azonban régóta filmzene rajongó vagyok, így a kortárs komolyzene mégis belopja magát hétköznapjaimba, ezen a területen vannak nagy kedvenceim. Többek közt Michael Nyman, Dave Grusin és Clint Mansell. Az utóbbi angol urat kifejezetten komálom, legfőképp a Requiem egy álomért és A forrás című filmek szívfacsaróan gyönyörű zenei aláfestésért.
Így esett meg, hogy november 7.-én a Kronos Quartett koncerten voltunk kedvesemmel a Művészetek Palotájában. A kaliforniai vonósnégyes Clint Mansell legszebb tételeinél rendre közreműködik és a rendhagyó stílusukkal kultikus szerepet vívtak ki a 21 század komolyzenei színterén. Az 1973-ban alapított zenekar gyakorlatilag 30 éve a világ legnívosabb koncert termeiben játszik, három hegedű egy cselló felállásban. Különleges témaválasztásaik miatt egyedülállóak ,ugyanis a klasszikus darabok mellett előnyben részesítik a modern zenét,rengeteg alternatív felfogású darabjuk van,játszanak Charles Mingus,Philip Glass ,Tom Waits és Jimi Hendrix dalaiból is, sőt még az underground Dj-ék is előszeretettel nyúlnak a Kronos felvételeihez.
foto: Csatári G. (Quart.hu)
A koncert beharangozójából már kiderült, hogy ezen az estén rendhagyó, népzenei irányultságú műsor vár ránk. Körülbelül 700-800-án lehettünk ( többnyire fiatalok!) a Müpa Bartók Béla termében, ami nagyterű, kényelmes nézőtérrel rendelkezik ugyan de a műanyag -lambéria hatású falborítás kissé elüt az épület emelkedett atmoszférájától. Sötétítés fél 8-kor, színpadon a Kronos. Az első részben iraki, orosz és indiai szerzők műveit húzták meglepően halkan, legalább is nekem az volt, bár én egyik fülemre alig hallok sajna. A vonós hangszerek mellett itt már előkerültek soha nem látott autentikus népi tárogatók is. Sejtelmes, lírai, rendkívül szuggesztív tételek után, pörgősebb afrikai népzenék jöttek numíbiai szerzőktől. David Harrington hegedűs és "frontember" visszafogott stílusban narrálta a műsort szűkszavú összekötő szövegeivel. Sajnos a mellettünk ülő párocska már nem volt olyan szűkszavú, végig sutyorogták az első 30 percet nem kis idegbajt kiváltva belőlünk többek közt "...nem hibáznak..." és "...minden hang a helyén van.." jellegű okoskodó beszólásaikkal. Egy etióp harci és egy argentín cigányzene után az est egyik legérdekesebb részében a német Einstürzende Neubauten indusztriális zajzenekar egyik dalának interpretálása következett, hangszeren dobolással, mikrofonba suttogással (félelmetes orrhangon) valamint rizsszemekkel(!) való effektezéssel. Ennél a performance határait súroló résznél a nézők nagy része meghökkenve világította a programfüzetet a telefonjával. 
Aztán jött az Aronofsky filmzene, A forrás egyik trackjének negyedórásra tuningolt változata. Kedvenc filmzeném olyan vitalitással zendült fel, hogy az lélekemelő volt. Az első sorokban néhányan headbangelve mocorogtak üléseiken. Itt is, akárcsak az egész koncerten az alapmotívumok sampler-ről mentek, rockos dobolással meg néhol elektromos gitározással. Igaz a dal végére már egy kicsit túlépítették a motívumot és a végső katartikus rész kissé túljátszottra sikerült, de szerintem bőven belefért ez is. A szünet után kissé nyálas indiai filmzenékkel indítottak, majd azeri és kazah komponisták andalító műveit játszották. A kínai Tragédia az operában című szerzeményénél már erősen domborodott a Kronos Quartett felfogás, kopácsolós játékstílusban egy-egy felcsattanó húrba rántással ébresztették az elringatott egybegyűlteket s ez a rész szélsőségesen különbözött az addig hallottaktól. Aztán belevágtak még egy kanadai szerző zajoperettjébe, ahol kutyaugatás és favágás hangjai kísérték a különös hangzású előadást. Ez utóbbi két tételt kerekedő szemmel hallgattuk végig, őszintén szólva itt egy kicsit elvesztettük a fonalat ám ez lehet, hogy csak hagyományosabb ízlésvilágunk korlátai okán eshetett meg. Itt annyi megjegyzést mindenképp tennék még, hogy a különböző fényhatások-zöld, kék foltok, néhol a Hold képét formáló alakzatok-sokkal jobban érvényesültek volna, ha azt vászonra vetítik nem pedig a zenekar mögötti üres nézőtérre ahol bántóan megtörtek ezek a hangulati elemek. 
Ezután a műsor ráadásában Harrington elmondta, hogy Hendrix nélkül nincs ma zene és eljátszották az amerikai himnuszt hendrixes felfogásban ahogy tette azt Woodstockban annak idején. A brutálisan szétforgácsolt, húrpattintó stílusú bravúrozós zenebona tapsvihart váltott ki. Seress Rezső Szomorú vasárnapjára én nem számítottam, de az egykoron tömeges öngyilkosságokat kiváltó keserű dal is bekerült a repertoárba. Zárásként a kitűnő izlandi experimentális rockzenekar, a Sigur Rós egy lebegős dala szólt csúcspontozott előadásban. Laikusként engem lenyűgözött a Kronos Quartett különlegessége, szférikus,álomszerű előadásmódja még ha itt-ott túlságosan művészieskedő hatásúnak is tűnt a produkció. Hallottam kifelé, hogy néhány beavatott jobbat várt, így elsőre nekünk ez abszolút kielégítő élmény volt főleg idegen pályán.
