Közeledik a nyár, ez abból is látszik, hogy a pesti színházak beindították a haknikat, így aztán szegény periférián élők is részesülhetnek egy kis élményben.

Egy ideje nem járok kis városomban (Baja) színházba, mert kizárólag kis- és nagyoperettek, zenés bohózatok és társaik jönnek el idáig, és a legutóbbi élményem (két éve, Miniszter félrelép) olyan megrázó volt, hogy inkább marad az utazás. Na de szerencsére valaki észbe kapott, hogy hátha másra is van igény, és amúgy is Örkény évforduló van, így aztán elhívták Mácsai Pál évek óta nagy sikerrel futó egyszemélyes darabját. Összenéztünk, azt mondtuk örülünk és szemfüles barátnőnknek hála megszereztük az utolsó jegyeket.

Lokálpatriótaként nem térek ki arra, miért kellett éppen ott tartani az előadást, ahol, ha egyszer van színházterem is. Ez afféle helyi dolog, talán csak mi értjük. Maga a darab több mint tíz éve fut töretlen sikerrel, régóta rajta van a listánkon. Szeretjük, amit és ahogyan Mácsai az íróról elnevezett színházában csinál. Szeretjük Örkényt is, úgyhogy nem teljesen elfogulatlanul indultunk neki az estének.

Örkény húsz éve érettségi tétel, sokat tudunk róla, írásaiból, nyilatkozataiból vagy akár a kortársaktól. (Legalábbis eddig azt hittük.) Nagypolgári, sőt zsidó gyökerekkel indult, hogy aztán túlélje a háborút, a legabszurdabb kommunizmust, szocializmust, betiltást, nélkülözést, bukást és sikert. A darab erről szól, egyetlen, nagyon jól felépített monológban.  Bereményi Géza és Mácsai Pál írták, Örkény saját írásai, nyilatkozatai alapján.  A szöveg gyönyörűen szerkesztett, három- négy óriási poén az alappillér, arra felfűzve szép szimmetrikusan jön a többi jobbnál jobb anekdota, tragédia, mese. Közben maga a huszadik század bontakozik ki előttünk. A színpadon semmi díszlet vagy jelmez, csak egy ember egy széken.

Mácsai mesél, és lassan, a szemünk láttára válik belőle Örkény István. Közben éveket öregedik, mintha az író jól ismert kobold vonásait is felfedeznénk rajta, a végén úgy érezzük, alig tud levánszorogni a színpadról. Mindezt úgy teszi, hogy nem látni rajta a játékot, inkább csak érezzük, ahogy az elején felméri a közönséget, belövi a mai estét, mit és mikor kell majd jobban, mit kevésbé. Aztán csak mesél, mi meg hallgatjuk, és mivel a műbőr szék a legkisebb mozdulatra is illetlen hangon nyikorog, én moccanni sem merek, inkább vállalom a teljes zsibbadást. Két poén között a székbe szögezve várjuk, hogy túléli-e a háborút (mintha nem tudnánk), kiadják-e végre a műveit (mintha nem tudnánk), és tényleg meghal-e Déry (meghal).

 Egyszerre szórakoztató és mélyen megindító este volt. Az a tipikus, ami után kifelé menet a színházból mindenki telefonnal, öngyújtóval babrál, csak hogy ne kelljen megszólalni. Azért a végén megfogalmazódott a gondolat is, hogy na tessék, ezért érdemes színházba járni.

Zenei legendák gyerkőceként kevesen tudtak maradandót dobni. Bizonyára sokat mesélhetne erről Julian Lennon, de bármelyik Marley vagy Osbourne gyerek.

Adam Cohen helyzete sem könnyű, legalább is művészi szempontból egész biztosan. A folk-rock költő-énekes kolosszus Leonard Cohen fiacskája ráadásul tök hasonló karakter, mint apu: poétikus érzékenység + bokarezegtető bariton.

A Like a Man Adam Cohen harmadik sorlemeze, mely forradalmat nem robbant, de saját kasztjában, az igen telített férfi singer-songwriter kalapban mazsolázva (José Gonzalez, Elliott Smith, David Gray, Damian Rice), a nagyokhoz mérve is remek munka. Melankólikus ”egyszálgityós” balladáit finom női vokállal keresztezi, itt-ott behúz egy-egy vonó, ahogy azt kell. Az ilyen  rém egyszerűnek tűnő kompozíciókhoz erős vokális vibrálás szükséges, Cohen rendelkezik az összes nélkülözhetetlen kellékkel.

Az egységesen erős színvonalú albumról néhány szerzemény (Matchbox, Sweet Dominique , vagy épp a címadó Like a Man) akár Leonard Cohen-nek is becsületére válna.

Az idén 40 éves Adam érzelgős, itt-ott lécet rezegtető, de azért cukormentes zenei világa korrekt választás lehet ábrándozós, simulós, merengős, esőnézős pillanatokhoz.

Tényleg jó arc:

Natalie McIntyre (anyakönyvi név)  fura, rekedt orgánumáért rendesen kapta az ívet  Canton városka elemi iskolájának padjaiban pajkos kis osztálytársaitól, akik jókora frusztráció pakkal puttonyozták fel az énekléssel igen korán kacérkodó kislányt. Mára a világ összes csácsogó hangú dívája lemehet boré’ a kedvesen infantilis, ám zseniális  Macy Gray rézgáliccal kenegetett garatrendszerével összemérve.

Macy csodás, inspiráló tehetségű énekesnővé lett, munkássága magáért beszél (6 studióalbum). A bohém soul énekes-dalszerzőt verbális és nonverbális kellékei miatt gyakran huzatos személyiségűnek bélyegzik, pedig a bipoláris viselkedészavarral küzdő 3 gyermekes anyatigris, igazából mély érzelmű, rendkívül vicces ember.

Humora és adottságai abszolút érvényesülnek aktuális feldolgozásokat tartalmazó albumán, mely sokkal többet nyújt, mint az ismert dalok nosztalgikus újraéneklése. A zeneakadémiát tulajdonló énekesnő all-time kedvenc dalait annyira élvezetes módon sikerült kifacsarnia és átépítenie, ahogyan eddig ritkán tette bárki  feldolgozás albumon. Peter Gabriel idevágó alapvetésének szintjét például abszolút hozza.

Természetesen a legfontosabb kellék az a vokális teljesítmény, amivel az ohiói kishölgy forró ólomként hatol a füljáratainkba, hiszen egy Aradszky dalcsokor is simogatná a lelkünket Macy Gray előadásában, hát még egy ilyen világverő setlist, amit a Covered albumra sikerült összerántani. A dalokat vicces közjátékok és hírességek is színezik teljessé: Macy önfeledten parodizál, önironizál és bohóckodik ezekben remek szkeccsekben. (A legjobb pillanat amikor pályatársak stílusának alkalmazását ajánlgatják neki, énekeljen úgy mint Shakira, Britney Spears vagy épp Alanis Morrisette- Ez az, ez kell nekem: Kanada!-kiáltja)

Remek ízléssel összeválogatott tartalom csúcspillanatai között szerepel a The Toyes fergeteges  Smoke Two Joints-jának viháncolós feldolgozása, a Yeah Yeah Yeahs –től a felejthetetlen, túlcsorduló érzelmű  Maps, aminek kifejezetten jól áll a minimalizált ,furcsán kihipózott hangzás. Aztán van itt még Arcade Fire csúcsmű ( Wake Up) finom akusztikájú interpretálása, és a jobb pillanatok közé tartozik olyan bibliai dalok megéneklése mint a Here Comes the Rain, a Creep és a Nothing Else Matters. A Metallica szénné játszott balladája meglepően fekszik Macy-nek, a felvezető rap tétel bepasszírozása pedig telitalálat.

Komoly fegyvertény, hogy sikerült minden dal esetében hozzátenni az eredetihez, alkotóerőt vinni a feldolgozás folyamatába, sárba tiprás helyett,  felemelni és kifényesíteni a kiváló alapanyagot.

A gyártósor minden résztvevője elégedett lehet.

Számlista:

1.  Here Comes The Rain Again (Eurythmics 1983)

2.  Creep (Radiohead 1992)

3.  You Want Them Nervous (Skit) (Feat. J.B. Smoove)

4.  Smoke Two Joints (The Toyes 1983-Sublime 1992)

5.  La La La (Teaching The Kids) (Feat. Layann Al Saud, Avery

Albert, Happy Hinds)

6.  Teenagers (My Chemical Romance 2006)

7.  The Power Of Love (Feat. Hugh Salk)

8.  Nothing Else Matters (Metallica 1991)

9.  Sail (Awolnation 2010

10. I Try Is Cool And All But (Skit) (Feat. Nicole Scherzinger)

11. Maps (Yeah Yeah Yeahs 2003)

12. Lovelockdown-Buck (Kanye West 2008-Nina Simone 1967)

13. Mel Rap (Feat. Mel Hinds

14. Bubbly (Feat. Idris Elba) (Colbie Caillet 2007

15. Wake Up (Arcade Fire 2004

16. Really (Skit) (Feat. MC Lyte)