Alapjában véve, a Londonban eltöltött két nap alatt arra jöttem rá, hogy gyűlölöm a helyet. Azért gyűlölöm, mert minden működik, mindennek van értelme és minden egyszerű. 8-10 millió ember él együtt a folyamatos terrorveszéllyel (ahogy egy találó Bansky graffiti írja: One nation under CCTV), mégis mindenki nyugodt, udvarias és segítőkész.

Hömpölyögnek a példák a fejemben, a legjobb: a tárgyi koncerten bemondták a hangosba, hogy szigorúan tilos fényképezni vagy videózni. Voltunk vagy háromezren a küzdőtéren, ezért egy meggondolatlan fickó megpróbálkozott mégis egy felvétellel. 10 másodpercen belül (!) jöttek a sárga kabátos biztonságiak (esküszöm, egyet sem láttam közülük addig egész este), ott helyben kitöröltették vele a felvételt, elvették a kamerát és mutatták, hogy a keverőnél visszakapja a konci után. Nem tépték le a fejét és szartak a testébe (ezt egyszer egy barátnőmnek helyzeték kilátásba a kidobók egy bulin), nem ordítoztak vele, még csak nem is fenyegették. Emberünk pedig visszafordult a színpad felé és folytatta a műélvezetet, nem jött össze, ennyi.

Utálatos, nem?

Emellett pedig tényleg azt csinálhatod, amihez a legjobban kedved van. Mi ugye a Cake koncertre mentünk, az hétfőn volt, kedd estére is néztünk valami programot, nos, ezen a napsütéses novemberi hétköznapon a következők léptek fel: Rihanna, Roxette, The Cure, Smashing Pumpkins, Stephen Malkmus. És ezek csak az ismert nevek.

Fúj!

Most pedig pontosítanom kell a tegnapi posztomat: a koncert előtt a Dublin Castle pubban iszogattunk (via: almaváry-babáry), ahol ha nem is az első koncertjüket, de az elsők egyikét adta a Travis, a Coldplay és a Madness. Fran Healy és Suggs dedikált is egy nagy posztert nekik. Ez a pub arról híres, hogy rengeteg feltörekvő zenekar próbál innen indulni, minden hétköznap legalább három, de inkább négy előadó lép fel. Maga a hely semmi különös, tele van poszterekkel meg helyi arcokat ábrázoló képekkel, zene nem szól, csak egy olcsó zenegép van, Foster’s van lagerből és azt hiszem London Pride ale-ből.

Broáf!

A könnyed italozás után átsétáltunk a koncert helyszínére, a Roundhouse nevű helyre, ami már megjelenésében is impozáns, egy hatalmas, kör alakú, bástya- vagy inkább mecsetszerű építmény, egy hozzáépített üveg szárnnyal. Bent pedig öt perc alatt teljes áhitat vett erőt rajtunk, a falakon ugyanis végig a helyen korábban megfordult művészekről az itteni koncertjükön készült képek voltak, a teljesség igénye nélkül: Blondie, Patti Smith, Jimi Hendrix,  Pink Floyd, Ramones, Sex Pistols (ők “csak” próbáltak itt), The Doors, de volt itt színház, performansz, konferencia, és még rengeteg más egyéb tutiság is.

És akkor a koncert: zö beszt. Ezt játszották:

1.Long time

2.Opera Singer

3.Mustache Man

4.Federal Funding

5.Bound Away

6.Frank Sinatra

7.Shadow Stabbing

8.Arco Arena

9.Rock’n’Roll Lifestyle

10.Mexico

11.Sick of You

Szünet

1.Love you Madly

2.Daria

3.Guitar

4.Stickshifts and Safetybelts

5.Jolene

6.Wheels

7.Never There

+

1.Short Skirt/Long Jacket

2.The Distance

A Sick of You után egyébként volt egy tizenöt perces szünet(!): “because that’s what adults do. They enjoy entertainment than sit back, take a deep breath, contemplate and than get back to entertainment” (JM)

Soha nem gondoltam volna, hogy a flegma John McRea ekkora showman, pedig de! Vicces volt, sokat dolgozott, dumált és nagyon jól énekelt (pedig erre számítottam legkevésbé). Pont a megfelelő időben és mennyiségben énekeltetett minket, totál együtt élt a közönséggel, nagyon jó murit csinált, tényleg!

A zenekar többi tagja is teljesen profi módon nyomta, nagyon jók voltak a vokálok, néha tiszta King’s Singers volt, amikor öt férfi egyszerre énekelt. A gitáros Xan McCurdy és a billentyűs/trombitás Vince DiFiore voltak különösen meggyőzőek, de a szürke eminenciás valószínűleg a basszeres Gabe Nelson, mert John például majdnem mindig tőle kérdezte, hogy mit játsszanak (nem volt előre megírt setlist ugyanis, ritkaság szerintem). Nem leszek igazságtalan, megemlítem Paulo Baldi dobost is, mert nagyon szépen tekert és azt hiszem az ő hangja volt a legjobb a vokálokban.

Semmi hiányérzet a végén, azt hiszem ennél több nem nagyon kell,  jól éreztük magunkat, igazi fasza szórakozás volt!

Borzalom!!!

Másnap még elmentünk sétálni a Covent Gardenhez, majd vissza Camdenbe, ajándékot kerestünk a lányainknak, aztán este a szállás melletti pubban (Sussex Arms, London Street, Bayswater) párás tekintetű helyi munkásemberek és néhány kitűnő London Pride társaságában megtekintettük az Anglia-Svédország labdarúgó mérkőzést.

Szánalmas!!!

London tehát leszerepelt, egy unalmas, élhetetlen, gyűlöletes város, soha többet nem akarok visszamenni…

Komolyra fordítva a szót: nekem valóra vált ezzel egy újabb álmom, az öt kedvenc előadóm közül négy ezzel kipipálva (Cake, Blur, The National, Jovanotti), még az Editors van hátra.