A nyolcvanas évek derekán Jugoszláviában vásárolt Licensed to Ill Beastie bakelitem volt az első saját lemezem.Időnként előpecálom, minden alkalommal fátyolossá teszi a tekintetem.Gyönyörű kiadvány a falba csattanó repcsivel,mely gyermekkorom legszebb perceit okozta, a St. Pauli Nachrichten hazai megjelenéséig. A régi érzelmek végre újra fellángolhattak,nyár elején jelent meg a Beastie Boys új lemeze,melyet mostanra sikerült is bemagolni.

A New York-i hip-hop trió vert  helyzetből vágott újra az élre,a sok viszontagságot megélt ,és pár töltelék megjelenést behúzó faszagyerekek olyat mutatnak ezen az albumon, melyet a 90-es években tapasztalhattunk tőlük utoljára.

A második virágzását (Hello Nasty)  megidéző kompánia minden szeren hibátlan,a 16 számos lemez szétrobban az energiától,ötletessége,színei,lendülete magával ragadóak.Egy ilyen túlcsorduló rap lemeznél óhatatlanul megesik néha,hogy üresbe tolják a váltót,unalmassá válik az anyag, egy hallgatásra sok lehet amit hallunk. Itt, bizony más a helyzet!

A 16 dalos csapatás pillanatra sem lankad,csúcspontról csúcspontra visz,a lúdbőröztető  „Yes!! Here we go again…”repülőrajttal indító Make some noise, a Nas-el felvett Too Many Rappers,a csodás Santigold vokállal megbolondított Don’t play no game that I can’t win,az izmosra gyúrt zúzda,a Lee Majors Come Again, és a pillanatnyi kedvencem,a gyermek vakerral megkevert Crazy Ass Shit mind-mind parádés pillanatokat hoznak.

A megszámlálhatatlan hangszer és sampler küttyögés összeboronálása,a bőven adagolt zenei vicceskedés,a szellemes hangulati elemek egyaránt hibátlanul működnek.

Nem beszélve a renkívül mókás,ugyancsak kimunkált marketingről.(rövidfilm 1000 sztárral)

A punkba tunkolt old-school hip-hop császárai lefegyverző anyaggal tértek vissza, melyet immáron az év legjobb lemezeként emlegethetünk.

Júliusig mindenképp.