1936-ban, vagyis 75 éve jelent meg minden idők egyik legnagyobb magyar könyvsikere, A halászó macska uccája. Földes Jolán, az író 33 éves volt és a művet egy londoni regénypályázatra írta, 4000 fontot nyert vele, ami akkor hatalmas összegnek számított.
Megjelenésekor a Nyugatban először Hevesi András húzta le a regényt, utána követték még jó sokan a mi nagytudású irodalmáraink közül. Pedig az olvasók szerették, a könyvesboltokban valóságos macska- láz tört ki, beindult a merchandizing, halászó macska szappan, nyakkendő stb… A könyv szó szerint berobbant az európai piacra, 13 nyelvre fordítottak le és még abban az évben több mint 1 milliót adtak el belőle világszerte. (Még belegondolni is nehéz, csak nézzünk meg egy hazai könyveladási listát, akár a harmincas években, akár ma.) Olyan rajongói akadtak, mint pl. Eleanor Roosevel, aki többször is nyilatkozik a regényről: „Mindnyájan úgy járhatunk, mint Barabásék: én ma elnökné vagyok, de bármely olvasóm sorsa szakadhat rám.”. Nem tisztázott, hogy miért haragudtak meg annyira szegény Földes kisasszonyra a mi derék tudósaink, íróink, hiszen pár évvel azelőtt éppen ők tüntették ki a Mikszáth- díjjal. Lehet, hogy csak irigyelték a nemzetközi elismerést? Arra már gondolni sem merek, hogy az író női mivolta, esetleg vallási hovatartozása zavarta őket. Pedig előfordult már ilyesmi a magyar irodalomtörténeteben. Mindenesetre Földes Jolán hamarosan végleg Londonba költözött és a továbbiakban angolul írta könyveit Yolanda Clarent néven, ezek közül egyet meg is filmesítettek, Marlene Dietrich főszereplésével. Magyarországon évtizedekre elfelejtették, legutóbb 2006-ban adták ki újra a regényt.
1936-ban, vagyis 75 éve jelent meg minden idők egyik legnagyobb magyar könyvsikere, A halászó macska uccája. Földes Jolán, az író 33 éves volt és a művet egy londoni regénypályázatra írta, 4000 fontot nyert vele, ami akkor hatalmas összegnek számított.
Megjelenésekor a Nyugatban először Hevesi András húzta le a regényt, utána követték még jó sokan a mi nagytudású irodalmáraink közül. Pedig az olvasók szerették, a könyvesboltokban valóságos macska- láz tört ki, beindult a merchandizing, halászó macska szappan, nyakkendő stb… A könyv szó szerint berobbant az európai piacra, 13 nyelvre fordítottak le és még abban az évben több mint 1 milliót adtak el belőle világszerte. (Még belegondolni is nehéz, csak nézzünk meg egy hazai könyveladási listát, akár a harmincas években, akár ma.) Olyan rajongói akadtak, mint pl. Eleanor Roosevel, aki többször is nyilatkozik a regényről: „Mindnyájan úgy járhatunk, mint Barabásék: én ma elnökné vagyok, de bármely olvasóm sorsa szakadhat rám.”. Nem tisztázott, hogy miért haragudtak meg annyira szegény Földes kisasszonyra a mi derék tudósaink, íróink, hiszen pár évvel azelőtt éppen ők tüntették ki a Mikszáth- díjjal. Lehet, hogy csak irigyelték a nemzetközi elismerést? Arra már gondolni sem merek, hogy az író női mivolta, esetleg vallási hovatartozása zavarta őket. Pedig előfordult már ilyesmi a magyar irodalomtörténeteben. Mindenesetre Földes Jolán hamarosan végleg Londonba költözött és a továbbiakban angolul írta könyveit Yolanda Clarent néven, ezek közül egyet meg is filmesítettek, Marlene Dietrich főszereplésével. Magyarországon évtizedekre elfelejtették, legutóbb 2006-ban adták ki újra a regényt.
A halászó macska utcája egy sötét, piszkos kis sikátor Párizsban. Főként emigránsok lakják, köztük egy magyar család, Barabásék. A gazdasági válságot követő nyomor elől menekülnek Budapestről, szomszédaik között vannak olaszok, oroszok, spanyolok, litvánok, törökök. Az ő sorsukat követi nyomon Földes Jolán olykor realista, olykor kissé szentimentális, de nagyon élvezetes elbeszélése. Kiváló jellemábrázolások, szerethető alakok sora jellemzi a művet, és bár Földes Jolán nem politizál, a bevándorlók hányatott életén keresztül betekintést kapunk az új háború felé sodródó Európába. A könyv úgy mutatja be az emigráns lét alapvető nyomorúságát, a honvágyat, a kivetettség érzését, hogy kerüli a kalandregénybe illő fordulatokat, de nem mellőzi a humort és a romantikát. Megelevenedik a két háború közti Párizs, ahol egyébként ma is megvan még a Rue du Chat-Qui- Pêche, valóban szűk és sötét.
A regény cselekménye tizenöt évet ölel fel a család történetéből. Barabásék mindig vágyakoznak Budapest után. Haza is költöznek, amikor már elérkezettnek látják az időt, de megint csalódniuk kell. Egyetlen reményük, mint oly sok emigránsnak, hogy talán a gyerekeik megtalálják a helyüket ebben az új világban.
75 évvel a megírás után a regény eleven és vibráló. Talán a stílus teszi, talán a téma, ami ma is nagyon, egyre inkább aktuális. Földes Jolán 1936-ban egy riportban így foglalta össze ezt:
„- Miről szól a regénye?
- Külföldre vetődött magyar munkáscsalád, amely élné szerény és dolgos életét, ha a nagypolitika hagyná. Csakhogy nem hagyja! Ma és Európában nem! Egyikünkét se...”
Részlet:
„- Jöjjön, cher Monsieur, tiszteljen meg azzal, hogy a mi asztalunknál issza meg a sörét. Utóvégre szomszédok vagyunk. Bemutatom Liiv barátomat... úgy is mondhatnám, hogy ellenségemet, legkedvesebb ellenségemet. Éppen nagy vitában voltunk, magas színvonalú és az emberiség fejlődésének irányát elemző vitában... talán Monsieur is kifejtené a nézetét?
Barabás leült. Az elébb egy pillanatra meghökkent, mikor az orosz a söre után nyúlt, azt hitte, meg akarja inni. De Bargyihinov kedves mozdulattal elébe állította a poharat, és a széket is elhúzta, hogy leülhessen. Most olyan volt, mint egy nagyon finom, öreg pincér.
Idegen emberekkel kocsmában elbeszélgetni szerte a világon ősi és tiszteletre méltó szokás. És szomszédok, tényleg. És Barabás kíváncsi az életre, mindig is mozgékony eszű, tanakodó fajta volt, különben ma nem lenne itt. Pestre se’ került volna még fiatal házas korában, Párizsba meg éppenséggel nem. A bizalmatlansága enyhült, kortyintott a söréből, és felelt:
- Nem hinném, hogy hozzá tudnék szólni... rosszul beszélek franciául. - Nem mondta nagyon folyékonyan, de azok megértették. Liiv részvéttel bólogatott, Bargyihinov tiltakozott.
- Csak bátorság, kedves barátom, csak nem túlozni a nehézségeket. A nyelvtanulás elsősorban önbizalom kérdése. És a huszáros bátorságáról híres, lovagias magyar nemzet...
Barabás elmosolyodik. A „lovagias” szót - chevaleresque - már az előbb, a söntésnek támaszkodva is használta Bargyihinov. Barabásnak jólesik a hazájára árasztott dicséret, különösen, hogy ez a kecskeszakállas, kis emberke az első, aki mintha tudná; mi is, hol is van Magyarország. A franciák, ha megmondja, hogy magyar, gyanakodva néznek rá:
- Mellettünk harcoltatok vagy a boche-okkal?
Még annyit se’ tudnak, hogy Magyarország ellenségük volt, a túlsó oldalon verekedett.”
Agave, 2006