Az Expander a fenti szerzők hat- hat rövid írását tartalmazza.
Aki Népszabadság olvasó, az elvileg találkozott velük az újság hasábjain. Ott azzal a céllal jelentek meg, hogy felelevenítsék a tárca műfaját. Azzal lehet vitatkozni, hogy mind a négy író a hagyományos értelembe vett tárcát műveli-e ebben a suttyomban megjelent kis kötetben. Mindenesetre akárhogy is nevezzük, nagyon jó írások. A kortárs irodalom négy olvasott szerzőjéről van szó, akiknek sikerült megoldani a hazánkban szinte lehetetlen feladatot- szereti őket a kritika és a széles olvasóközönség egyaránt. Tettamanti Béla izgalmas illusztrációi tovább emelik a könyv amúgy is magas színvonalát.
Dragomán Györgynek különösen örültem, mert A Fehér Király óta nem olvastam tőle. Az ő hat tárcája egy árva kislány felnőtté válásáról szól, a történetekben nem mellesleg egy boszorkányvonásokkal rendelkező, gyanús nagymama is szerepet kap. Ahogy nagy regényében, Dragomán megint bebizonyítja, milyen jól ismeri a kamaszok lelkivilágát, félelmeit. Olyan ügyesen csúszik át a realitás talajáról a mesevilágba, hogy egy- egy képe szinte thrillerbe illően borzongató. Az ő írásai képviselik tehát a könyvben a misztikus vonalat.
„Kimegyünk a kertbe. Megállunk a fáskamra előtt. Nagymami azt mondja, ne menjek a közelébe. Bármit is hallanék, ne menjek oda.
Azt mondom, jó, nem fogok a közelébe menni. De tisztán hallottam a sírást.
Nagymami azt mondja, képzeltem csak. Aztán azt mondja, a biztonság kedvéért jobb, ha körbekerítjük a fáskamrát. Benyúl a zsebébe, egy kis nejlonzacskót vesz elő, azt mondja, tartsam oda a két tenyerem, aztán apró fehér kavicsokat önt a kezembe. Simák, nem nagyon súlyosak, a két tenyeremre nézek, látom, hogy mindegyik fogformára van faragva.
Nagymami kivesz egyet, a földre dobja. Azt mondja dobjak én is egyet a földre. Odadobok egy kis fog formájú kavicsot az övé mellé a földre, a fű közé.
Nagymami azt mondja, jól van, most sétáljuk szépen körbe a fáskamrát, és minden lépésnél dobjunk le egy-egy kis követ.
Elindulunk, egymás után dobáljuk le a kövecskéket. Közben végig a fáskamrát nézem, és figyelek, hogy hátha meghallok valamit, de csend van.”
Háy Jánosról tudjuk, hogy mindenhez ért, miért pont a tárcába törne bele a bicskája? Az ő ciklusa amolyan modern kisgyermek panaszai. Falusi fiú, aki irtózik a disznóvágástól, akit az anyukája nem mer szeretgetni, mert az nem illik. Belesajdul az ember szíve (is), ahogy oviból hazafelé ül a bicikli kemény csomagtartóján, de párnát nem kér a feneke alá, mert nagyfiú. A hat rövid történet rádöbbenti az olvasót, hogy gyerekszemmel milyen félelmetes, idegen és sokszor rideg a felnőttek világa, a mi világunk.
„Az állat üvöltött, a gyerek nem mert a szemébe nézni, a hang ömlött a torkából, belekenődött a kutya hangjába, ez a hang kerengett az udvar fölött, nem tudni, mennyi időig. Fogd meg, gyerek, a hátsó lábát – kiabálta a szomszéd –, mert elszalad. A gyerek ügyetlenül próbálta a lábat megmarkolni, közben arra gondolt, hogy nem szabad a könnyének kicsordulni, mert akkor ő soha nem lesz férfi. Aki sajnálja a malacot, az soha nem lesz férfi. Eszébe jutott, amit az apja mondott: ha a hurkát szereted, akkor ezt is szeretned kell. És ő a hurkát szerette.”
Parti Nagy Lajos tükröt tart elénk, kíméletlenül, de a tőle megszokott humorral, nyelvi játékossággal mutatja meg, milyenek is vagyunk. Amikor tülekedünk, idegeskedünk, napi robotolunk, okosodunk, mindent jobban tudunk, és nem figyelünk egymásra. Alanyai és alanynői mind a mai magyar valóság egy- egy jellemző alakja. Az örök kellemetlenkedő nő, aki a villamoson kiosztja a többieket, őstulok metróellenőr, vérszomjas strandcikk árus. Ahogy Parti Nagy Lajos bemutatja, úgy teljesen világossá válik, hogy a valóságnál nincs abszurdabb dolog.
„Karácsony előtt úgy honfi-, mint utitársaim mindegyike halaszthatatlanná válik önmaga számára, a lélek reszkető, szeretetdüh motorjai veszélyesen felpörögne, s akkor aztán nem néznek se istent, se embert. Hogy erősebb vagy nagyobb-e. Illetve gyengébb. Egy tockost a Jézuska is kap, ha nagyon bőg a genya kis kocsijában, figyeljünk már egymásra, azt a ragyogóját!”
Tóth Kriszta hat testrészt vesz górcső alá. Fej- halálos daganattal, kiszívott nyak, füllyukasztás, bevert orr, tenyér, amely rossz helyen hagyott lenyomatot, mellek, amelyek már nincsenek. Mindegyik írás egy- egy hétköznapi tragédia, szerelem és küzdelem története, női érzékenységgel, szókimondással és bölcsességgel modern parabolává kerekítve.
„A nő a férfi gyerekeiről kérdezősködött és közelebb lépett. A férfi megérezte a parfümjét: ugyanaz a fanyar, szomorkás illat volt, mint régen. És ugyanúgy megkívánta a nőt, mert még mindig ugyanúgy szerette, a szerelem tudniillik nem múlik el, hiába is bástyázzuk körül történetekkel és népes családokkal az ellenkező állítást.”
Alexandra, 2010
